Evangélikus Népiskola, 1938
1938 / 2. szám - Megjegyzések
59 iskolákat (és pedig első sorban nem egyetemeket, hanem a nép nagy zömét érintő, a népoktatás alappilléreit lerakó magyar elemi népiskolákat) építtetett és ellátta azokat megfelelő javadalmakkal. Mi lelt volna akkor, ha őseink e magyar népiskolákat tiszta magyar szellemben tovább fejlesztették volna ! . . . Mi lett volna akkor, ha csak 1848-ban is a márciusi ifjúság 12 pontja közül az egyik így hangzott volna: „Kívánjuk a legmagasabb színvonalú magyar tanítóképzést, minden községben állami kisdedóvodák, állami elemi és gazdasági iskolák felállítását, megbízható, jól fizetett, magyar születésű óvónőkkel és tanítókkal 1. .Bizony mondom, nem lett volna most trianon ! . . . A jubileumi évet, oly alkotással kellene megünnepelni, mely felekezeti különbség nélkül, a nemzet egyetemét érdekli és a magyarság jobb jövőjének és a magyarság megerősítésének szikla-szilárd beton és gránit köveit rakja le. Ilyen alkotásra az állam, a vármegye és a társadalom is szívesen hozná meg a maga áldozatát. Ilyen élő, gyakorlati alkotások volnának pl. : „Szent István kisdedóvók és gyermek otthonok“ és pedig fokozatosan minden községben, ha szerényebb keretekben, bérházakban is, aztán „A Szent István téli mező- gazdasági népfőiskolák.“ Nagyon beváltak ezek a két évben 4—4 téli hónapban működő gazdasági iskolák Baranyában (Mohácson, Siklóson, Szentlőrincen). De jó volna ezeket szaporítani. Lehetőleg minden körjegyzőség székhelyén fel kellene ilyeneket állítani. A nagy számú jelentkező földmíves ifjakat a pár gazdasági iskola nem tudja befogadni. Én ezt minden továbbképzőiskolát elvégzett gazdaifjúra nézve kötelezővé tenném. A magyarság, a magyarosodás, a művelődés szempontjából ennek fel nem becsülhető, óriási jelentősége van. Küszöbön van_ az általános, titkos választó jog törvénybeiktatása. Félnek is tőle. Érthető. Neveljük tehát a parasztságot, népünk zömét képező földmíves ifjainkat és az iparos ifjúságot is és adjuk meg nekik a művelődés eszközeit. Szervezzük meg „A Szent István ifjúsági otthonokat, a Stefánia anya és csecsemő intézményeket, a köz- egészségügy államosítását, a mezőgazdasági munkásoknak is munka- képtelenség esetén nyugdíjbiztosítását, a nagy bankok és nagytőkések pedig csináljanak méltányosabb földreformot s vegyék kezükbe a magyarok le- és visszatelepítését. Legyen szabad itt ismételten hangsúlyoznom azt, hogy e lerongyolódott, kiéhezett magyarságot, melynek vesztett háború után még jóvátételt is kell fizetnie, nem erősítjük meg avval, ha hiú csillogásból százezreket és milliókat kőből, ércből holt hősi szobrokra és diadalkapukra dobunk ki. Ezt a fényűzést egy nagy és vagyonos ország megengedheti magának, de mi, nem. A jobbaknak az élő lelkiismeretnek, mint Istenítéletnek fel kell emelni szavukat, éppen a háború rokkantjai, a hadikölcsön károsultjai betevő falatja, mindennapi kenyere és hajléktalan proletár sok gyermekes, züllésnek induló, nyomorgó családok érdekében. S ha már parádét akarunk, azt a hősök, ismeretlen katonák sírja, Szent István jubileum emlékére emelt óvoda, gazdasági iskola, rokkant ház megkoszorúzásával is megtehetjük. Bár szerintem az utóbbi időben gyakorta előforduló diplomaták, miniszterek látogatásakor, úgy ezek, mint egyebek is, nagyobb erkölcsi, szociális és emberbaráti hatást váltanának ki, ha
