Evangélikus Népiskola, 1938
1938 / 2. szám - Megjegyzések
56 A nyolcosztályú népiskola megvalósítása felé. Irta : Zacher Lajos, Győr. IV. Az iskola két aktiv tényezője közül a tanulóról szóltam a múlt alkalommal. Bármennyire fontos is a tanuló szelepe, bármennyire elsőrendű, és főtényezője is az iskolának a tanuló, a nyolcosztályú népiskola kialakításában mégis a másik aktiv tényezőnek, a tanítónak van, és lesz döntő szerepe. Eddig is megmutatta ezt a magyar tanítóság, hisz több mint egy évtizede, hogy az Egyetemes Tanítószövetség kiállott a 8 osztályú népiskola mellé. Bebizonyította ezt a magyar tanítóság akkor is, mikor az 1935. esztendőben tartott IX. Egyetemes Tanítógyűlés ügyrendjén nemcsak, hogy tárgyalta, hanem fontosságánál fogva első helyen tárgyalta a népoktatás fejlesztésének kérdését. Megmutatta akkor is, amikor az 1935. év szeptemberében kiadott Munkaterv C fejezetének 1. pontjában leszögezte törekvésének főcélját a következő mondatban : „a magyarságot a legmagasabb kultúrájú népek sorába emeljük . ..“ Azt talán mondanom sem kell, hogy ezekben a megnyilatkozásokban benne van az evangélikus tanítóság lelke is, hisz tény az, hogy csekély létszáma ellenére is a maga tömör, zárt egységében az evangélikus tanítóság egyik legerősebb oszlopa az Egyetemes Tanítószövetségnek. Az Orsz. Evangélikus Tanítóegyesület volt tudomásom szerint az első, melynek közgyűlésén 1935-ben Kuszák István „szakelőadást“ tartott a 8 osztályú népiskoláról; tehát nem elméleti síkon mozgott, hanem már kimondottan gyakorlati téren. Új egyesületi alapszabályaink is utalnak a 8 osztályú népiskolára. Legilletékesebb helyen hangot adtak már annak, hogy a magyar tanítóság fontos szerepet töltött már eddig is be a 8 osztályú népiskola kialakításában (kultuszminiszterünk már idézett nyilatkozata, Ev. Népisk. 1937. nov.-i szám). Amikor ezeket jóleső érzéssel megállapítjuk, s kifelé hangoztatjuk, tegyük egy kissé szívünkre a kezünket, és nézzünk befelé, és valljuk meg, hogy az eddigi ténykedésünk jórészt kimerült az egyesületek, összességek megnyilatkozásaiban, harcaiban, s vajmi kevesen vannak azok, akik a cselekvés területére léptek. A szó volt az első, de a szó már elég volt, a szóból már sok volt. Jöjjön a tett ! Idézem a miniszter rendeletéből: „A tanítóságra vár a feladat... tapasztalatokat gyűjtsön, amelyek elősegítik nemzeti művelődésünk e kétségkívül fontos jövőjű intézményének végleges kialakulását.“ Azt hiszem, ehhez nem kell sok kommentár. Én legfeljebb azt teszem hozzá, hogy a mi tanítói lelkületűnk azt a fogalmat, amit a miniszter úr „feladatnak“ mond, kötelesség-nek érzi. így lép ki a tanítóság-ból a tanító. És így lesz az összesség megnyilatkozásainak eredménye: az egyéni cselekedetek apró pénze, amelynek összegéből megint csak a tanítóság erkölcsi tőkéje gyarapszik. Gyakorlati térre lépve fölmerül az aggódó kérdés: hol, hogyan ? Hisz osztatlan iskolában lehetetlen; 70—80—100 gyermekhez nem ültethetünk be még 10—15 tanulót! Elég a 6 osztállyal is, most még újabb kettő ! Nem egy csapásra, és nem mindenhol gondolom. De ismerjük
