Evangélikus Népiskola, 1938
1938 / 2. szám - Heintz Fülöp: Az iskolai énekoktatás reviziója
50 kelsz! 3. Iskolán kívül mikor szoktál énekelni? 4. Kivel szoktál együtt énekelni? Hogy a gyermekek őszinte, „befolyástól“ mentes megnyilatkozása megszabaduljon, nemcsak a tanítói akarat ráható erejétől, hanem a szomszédok egymásrahatásától is lehetőleg függetlenüljön, fokozottan éberkedtem azon, hogy sem jelenlétemmel ne irányítsam a gyermekeket, sem egymás feleleteit ne írhassák le, mert lehetőleg hű és őszinte képet akartam kapni a mostani iskolai generáció éneklési tudásáról, nemcsak az iskolában elsajátított éneklési műveltségről, hanem arról az iskolánkívüli éneklésről is, amelynek művelése és gyakorlása közben a gyermek maga választja ki azt, ami neki pillanatnyilag tetszik, amit a felnőttek énekléséből szívesen megtanul, átvesz és utánoz. Előre sejtettem, hogy lesznek köztük bizonyára „jó gyerekek“, akik a legutóbb tanult iskolai dalokat fogják majd legkedvesebb nótáiknak feltüntetni és beírni, mert hiszen a tanítónak és általában az iskolának szuggesztiója sok spontán megnyilatkozást meggátol a gyermekben, s különösen ilyenkor, amikor a tanító kérdései mögött valami rendkívülit sejt, egyik-másik fokozottan óvatos és mértéktartó az őszinteségben. A kapott feleletek azonban így is rendkívül jellemzőek, és a gyermeki lélek fejlődéstanával foglalkozó minden pedagógus számára feltétlenül tanulságosak. Mert: ezeknek a feleleteknek a statisztikája az 1. pontra vonatkozólag szinte egyöntetűen bizonyítja azt, hogy a magyar gyerekek, igenis, szeretnek énekelni! Egy-egy helyesen megtartott énekóra mindig öröm és élmény nekik. A gyermeki lélek üde, természetes vágya nyilatkozik meg akkor is, amikor iskolánkívül, játék közben, úton- útfélen, mezőn és réten, munkája mellett és magáramaradottságában énekelni kezd. Sőt: egészen bizonyos az, hogy itt mélyebb fakadású tényezők, a magyarság ősi képességei is megnyilatkoznak, mert elvitathatatlan, hogy a magyar nép általánosságban, érzelmi életének mélyén daloskedvű, művészi hajlamú fajta, amelynek e tekintetben — az egy olaszt kivéve — alig van párja és versenytársa Európában. Micsoda ragyogó és el nem homályosítható kultúrtörténelmet teremthetne ezzel a tehetséges, áldott néppel egy hozzáértő, lelkes pedagógus-gárda ! Micsoda egyetemes megbecsülést és szereletet könyvelhetnénk el nemzeti történelmünk elkövetkező évtizedei számára a világ minden kultúrnépe részéről, ha maradék nélkül kifejlesztenénk ezeket a szép, művészi képességeket! Lássuk be : hogy nagyszerű lehetőségeket, ősi képességeket fojtogat tehát az az iskola és tanító, aki a gyerekeknek ezt a természetes vágyát megköti és érzelmi életének ezt a kinyújtózkodását, művészi hajlandóságainak ezt az ösztönös kivonulását a természetes kifejlődéstől eltereli, vagy legalább is tétlenül semmibeveszi. A 2-ik kérdésre kapott feleletek statisztikája meghökkentő és egyben leverő. Ha nem is volt titok előttem, hogy tanítványaink éneklésében sok az értéktelen, ízléstelen és művészieden „daltermék“ — mert hiszen gyermekeink iskolánkívüli éneklését sokszor megfigyeltem —, mégis^ mélyen felsajgott bennem a kapott feleletek sötét .helyzetjelentése“. Kitűnt ugyanis, hogy az idegen rontás a III. osztályos gyermekek éneklését is kikezdte már (alacsonyabb ősz-
