Evangélikus Népiskola, 1938
1938 / 2. szám - Heintz Fülöp: Az iskolai énekoktatás reviziója
51 tályokban eddig nem is kutattam), mert a feleletül leírt és felsorolt daloknak több, mint fele már itt is azokból az utcai énekekből áll, amiket mulatságokon, tánckörben, kávéházakban és éttermekben játszik a zenekar és a cigány, s amiket mozikban és színházakban, vásárokon és kistrafikokban szoktak terjeszteni és árulni. A további osztályokban azután ez a statisztika egyre romlik : az V. és VI. osztályokban már egészen kétes és gyalázatos szövegű slágerek : zömök ma- lacságok és kiboruló erotikától fűtött termékek is vannak szépszámmal. A szokásos és általában használatos iskolai dalirodalom, ahogy feljebb megyünk az osztályokban, egyre halványul és fokozatosan kiszorul, — megdönthetetlenül bizonyítva azt a tényt, hogy az iskolában tanult énekeket a gyermek nem viszi magával a szabad életbe, lelki életének kincsei között tartósan nem konzerválja : az iskolán kívül ez őt egyszerűen már nem érdekli, vagy szánakozóan megmosolyogja. Erre a szomorú tényre még visszatérek, de már itt is meg kell látnunk az iskolai énekoktatás gyökeres reformjának szükségességét, mert, ha az iskola jótékony nevelő ereje és egész életre szóló hatása valahol ennyire háttérbe szorul és megsemmisül, mint itt, az iskolai ének esetében : ott feltétlenül hiba van a rendszerben, a nevelés és oktatás módjában és anyagában ! A 3-ik és 4-ik kérdésre kapott feleletekre csak röviden térek ki, mert azok inkább általános szociológiai és helyzettanulmányi szempontból érdekesek és hasznosíthatók, mint közvetlen iskolai eljárások megindítására. Bebizonyosodott, hogy a gyermekek éneklési vágyát a szülők és felnőttek általában nem támogatják : társas éneklésükben testvéreikkel és pajtásaikkal szoktak összejönni. De arra alig volt felelet, hogy a szülők foglalkoznának ilyen irányban gyermekeikkel, és tanítanák őket énekelni. Csak néhány esetben olvastam ilyen feleletet, hogy „édesanyámmal szoktam énekelni", — s nagyon jellemző, hogy ezekben az egészen ritka esetekben a felsorolt énekekből hiányoztak azok az előbb érintelt ízléstelen, homályos erkölcsű dalok, amiből egészen logikusan következik, hogy egészen más erkölcsi képe volna a magyar gyerekek éneklésének, ha a szülők jelenvalósága és tekintélye cenzúrázná fiaik és leányaik iskolán- kívüli szabad éneklését. Nem óhajtok ebből a tényből túlságosan messzemenőleg sem a szülői ház erkölcsi nemtörődömségére, sem a nevelési hanyagságára következtetni — bár erről is lehetne sok esetben elmélkedni —, mert itt az esetek legtöbbjében az az egyszerű, de kérlelhetetlen tény ütközik ki, hogy a szülők nem tudnak énekelni: az apák nótáskedve is kiapadt, az anyák sem dalolnak gyerekeikkel. Ha most ehhez hozzátesszük, hogy nagyon sok iskolában — fájdalom — a tanító sem törődik az énekkel — hiszen ez a tárgy közismerten az iskolai munka legmostohább gyermeke — : akkor előttünk áll a magyar énekügy egész kérdésmennyisége, a maga őszinte feltártságában és valóságában. A probléma tehát adva van 1 Mármost az a kérdés : mi az oka ennek a kétségtelenül súlyos, áldatlan, sőt beteg jelenségnek ? (Folyt, köv.)
