Evangélikus Népiskola, 1938
1938 / 8-9. szám - Vida Béla: A tanító a gyülekezet életében
305 kint legalább egyszer igét is hirdet, ha nincs is ezirányban hiványilag kötelezve. Nemcsak a hívek hitélete szempontjából fontos ez, hanem a tanítónak magának is nagy épülésére szolgál. Itt újból hangsúlyozom, hogy az ev. tanító ne csak tanítója, hanem lelkipásztora is legyen gyülekezetének, természetesen anélkül, hogy ezzel bármiképen is átlépné a saját hatáskörét, ugyanakkor összeütközésbe kerülne lelkészével. Újból csak Pál apostol szavait idézem : (Róm. lev. 12. 3. vers.) „Mert a nekem adott kegyelem által mondom mindenkinek közöttetek, hogy feljebb ne bölcselkedjék, mint ahogy kell bölcsel- kedni, hanem józanon bölcselkedjék, amint az Isten kinek-kinek adta a hit mértékét.“ Nagyon kell a tanítónak vigyáznia arra, hogy kellő külső alakban és igazi lelki előkészülettel tegye ezt a lelkipásztori munkáját. Minden mozdulata, minden szava, hanghordozása, öltözetének minden darabja a legélesebb kritikának van alávetve a hívek részéről, különösen az első időben. Az imádság olvasásánál különösen vigyáznia kell, hogy az ne léleknélküli legyen, hanem egész leikével ott legyen a kimondott szavakban, és ezek a szavak szép magyarsággal, helyes hangsúllyal legyenek mondva, mert a legelső rosszul kimondott szó, az olvasásban való megakadás, tönkreteszi a perc áhítatát. Az ilyen hiba a magábaszállás és áhítatos ima perceit a kuncogás, vagy legjobb esetben mosolygás idejévé teszi. A hívek összesúgnak, a figyelem megszűnik, és bizony az imádság helyéről nem lélekben, felemelkedve, hanem megbotránkoztatva távozik a hívő. Szinte hallom a tiltakozó szót egyes kartársaim ajakáról, hogy hiszen ha valaki tanító, hát olvasni, mégpedig értelmesen olvasni, helyesen hangsúlyozni csak tud, ezt nem is tagadom és így is kellene lenni. De imádkozni, mégpedig szépen imádkozni kevesen tudnak. Itt meg kell említenem a soproni tanítóképzőnek ilyen irányú nevelő tevékenységét. Az ott végzetteknek a felsőbb évfolyamokban már végezniük kellett a gyakorlati kántori szolgálatot és a könyörgéseket. Régebben legalább is így volt. Gyakorlat teszi a mestert. Ezért nagyon okosan teszi az, aki a falu tanítója akar lenni, ha a tanítóképzőből kikerülve, megkéri a helybeli kollégáját, hogy engedje meg neki a könyörgések és kántori szolgálat végzését. így aztán gyakorlatra tesz szert és nagyobb biztonsággal tudja elvégezni ezt a munkát is abban a gyülekezetben, ahova a hívek bizalma elhívta. Ha írást magyaráz a tanító néha, adja bele az egész lelkét ebbe a munkájába, s mint Krisztus igaz tanítványa, az evangélium szellemében, evangéliumi igazságoktól áthatott lélekkel készüljön arra elő, s azon legyen, hogy igehirdetése valóságos lelki épülést jelentsen a híveknek: (Róm. lev. 12. 6. vers.) „Minthogy azért külön-külön ajándékaink vannak a nekünk adott kegyelem szerint, akár írásmagyarázat, a hitnek szabálya szerint teljesítsük.“ A tanító hivatása szolgálat legyen a gyülekezetében, még pedig a szó szerint vett szolgálat. Sok-sok ügye-baja van a gyülekezetünk tagjainak, — kihez forduljanak, ha nem a tanítójukhoz, tanácsért, támogatásért. A hivatása magaslatán álló tanító egyiket sem tagadhatja meg tőlük. Aki ezt a szolgálatot terhesnek érezné, az ne menjen falura tanítónak. Hiába mondjuk, hogy az újabb időkben a