Evangélikus Népiskola, 1938
1938 / 6. szám - Egyesületi élet – hivatalos rész
228 tói és munkatárstól, akivel oly sokszor állt nyitott sír mellett, amikor évtizedeken át idekísérfék együtt a gyülekezet halottjait. Elcsukló hangon köszöni meg, mint a gyülekezet volt lelkésze a derék tanítónak minden jóságát, hűségét és szeretetét. A helybeli és vidéki tanítók karéneke felcsendül: Isten ! Légy irgalmas ! Tárd fel a nyugvónak Szent mennyországodat! Ámen ! Ámen ! A koporsó eltűnik. Megint eggyel kevesebb azoknak a száma, akik hű fiai a mi anyaszentegyházunknak, akiknek meleg, szerető szívük van, kik a munka emberei, s akik a mi szegény magyar hazánkat és annak népét forróan tudják szeretni! Kedves, jó Hauptmann Mihály, Isten veled ! W. Lelkész- és tanítókörzeti konferenciák. Irta : Grieszhaber Endre Henrik, Majos. Az a szokatlan lelki nyugtalanság, mely a mai életet a különféle új és sokszor talán igen furcsa világnézeti elvek következményeként uralja, kötelességévé teszi mindenkinek, kétszeresen nekünk lelkészeknek és tanítóknak, mint lelkiekkel foglalkozóknak, hogy minden erőnkkel és rendelkezésre álló eszközzel a veszélyeztetett frontokra siessünk, hogy megmenthessük azt, ami még menthető és amit minden körülmények között meg is kell mentenünk egy jobb jövendő számára. Ez pedig nem más, mint evangélikus Egyházunk és annak veteményes kertje, az evangélikus népiskola. A mai gondterhes időkben fokozott munkára van szükség minden fronton. Erre a nagy munkára csak úgy vagyunk képesek, ha fokozott mértékben van meg bennünk a lelkiismereti felelősségérzet. Evangélikus Egyházunk jövőjéért mindenki felelős, vezetők és vezetettek egyaránt. Lelkiismereti felelősséggel tartozik mindenki egyformán azon a bizonyos őrhelyen, ahová az isteni Gondviselés böl- csesége állította. Ezt a felelősséget legfeljebb megoszthatjuk, de át nem háríthatjuk másokra. Ha Egyházunk széles mezőségein a szent munkaalkalmak mérhetetlen sokaságára tekintünk akkor lelkünk éppen a fokozott lelki- ismereti felelősségünk érzetében valósággal megtorpan, mert érezzük erőink, képességeink nagy fogyatékosságát és sokféle hiányosságát. Kétszeresen áll ez ránk, tanítókra, akik a mai történelmi időkben az események sodrában a lelkipásztornak legközvetlenebb, leghívebb munkatársává léptünk elő. Tanítói hivatásunk lelkipásztori hivatássá bővült, egyházi munkamezőnk nagy síkban megszélesedett. Érthető, hogy ezáltal a tanítóképzőből hozott ilyenirányú képességeink felújításra, kiegészítésre és megrögzítésre szorulnak. Ennek ilyen őszintén való megállapítása nem lehet ránknézve szégyen, mert hiszen ugyanezt kénytelen tenni ma minden más hivatás keretében munkálkodó tisztviselő társunk. A mai rohanó élet, a szellemi téren is
