Evangélikus Népiskola, 1938
1938 / 3. szám - Heintz Fülöp: Az iskolai énekoktatás reviziója
95 dés, és helytelen esztétikai ítélet visszaható erejében kell keresnünk. Hiszen még a friss szellemű, és minden egészséges szellemi megmozdulás iránt spontán módon érdeklődő, és azonnal lelkesedő tanítóság részéró'l is gyakran hallani a panaszt, hogy nem tudják, melyek tulajdonképpen azok a „maradandó értékű magyar népdalok“, és hol kell azokat megkeresni. Állapítsuk meg, hogy azok a gyűjtemények, amelyek eddig a tanítók kezében voltak, e tekintetben valóban használhatatlanok. Ha azután a tanító alkalmas anyag után való keresései közben rá is akad egy-egy jó dallamra: előfordul, hogy a szöveg használhatatlan. Viszont: ha jó a szöveg, megtörténik, hogy a dallam terjedelme, esztétikai és ritmikai formája nem felel meg az iskolai oktatás követelményeinek. így jutunk el azután azokhoz az elég gyakran tapasztalt zenei szörnyűségekhez, amikor az egyik iskolában a tanító „gyárt" hirtelen valami alkalmas és a célnak tetsző szöveget valamely ősi népdalunkhoz, vagy esetleg egy új dallamot is „elkövet" a szépen sikerült „saját" szöveghez. A másik iskolában az igazgató parancsolja rá az összes osztályokra legújabb költői termékét, ahogy ezt is közvetlen tapasztalatok bizonyítják. Látunk azután a tanítók kezében gyűjteményeket, ahol az elmés szerkesztőkiadó a János vitéz dallamait, a Kukorica Jancsi közismert nótáját Pósa-verssel párosította össze, nem törődve azzal az elemi törvénynyel, hogy minden életrevaló dalkompozicióban dallam és szöveg egy testet alkot, amelynek felkoncolása művészeti brutalitás és a dalnak feltétlen halálát jelenti. Higyjék el ennek az eljárásnak a követői, hogy nincs semmi csodálkoznivaló azon, hogy az egészséges ítéletű, és helyes megérzésű gyerekek ezeket az „iskolai dalokat" nem viszik magukkal az életbe, és nem hagyják magukat idősebb pajtásaiktól meg szüleiktől kinevetni ezeknek az eléneklése miatt. Azután: ott van az a rengeteg idegen eredetű, elsősorban német szellemű dal, amely, mint egy letűnt, boldogtalan korszak visszamaradt, kísértő szelleme, szinte a Mária Terézia korának bekerítő, németesííő törekvéseit hozza vissza, és konzerválja az ifjú magyar lelkekben, és gátlásaival, eltérítő hatásával nem engedi eljutni a magyar gyermeket oda, hogy végre a zenében is a „saját nyelvét“ megtanulja és használja. Mikor évvégi kirándulásokon, madarak és fák napján, és más iskolai kivonulások alkalmával hallgatom a játszó, vagy énekszóra vonuló gyermekeink dalolását, döbbenetes víziók fognak el, mert azt kell sokszor hinnem, hogy valahol a Rajna mentén, vagy a Neckar vidékén járok . . . Hogyan lehetne tehát ezen a tarthatatlan állapoton segíteni ? Mindenekelőtt: fogadjuk el végérvényesen, és kivétel nélkül a Tanterv és az utasítások helyes, és alaposan átgondolt rendelkezéseit, és az iskolai énektanításban százszázalékosan hajtsuk végre az eredeti népi dalok oktatását. Ne különböző ízlésű és műveltségű tankönyvírók, „fűzfapoéták“ és „zugmuzsikusok“ : a költészet és zeneművészet szomorú elgurultjai rontsák az iskolán keresztül a magyar zenei közízlést, hanem a desztillált népköltészet remekei formálják és alakítsák ki a jövő magyar generáció érzésvilágát és mélyebb emberségét. Az egymásután megjelenő népi gyűjtések százával kínálják az alkalmas anyagot, és igazán bőséges választékot nyújtanak