Evangélikus Népiskola, 1938

1938 / 3. szám - Heintz Fülöp: Az iskolai énekoktatás reviziója

96

minden iskolának. — (E tekintetben kiválóan alkalmas á cikk írójának a Dunántúli Népművelő kiadásában megjelent „Népi dalgyűjteménye“, amely 90 népi dalt tartalmaz, nehézségi fokok szerint elrendezve, iskolai és iskolánkívüli népművelési munkára. Erre a füzeire lapunk hasábjain már többízben felhívtuk kartársaink szíves figyelmét. Szerk.)

A másik fontos, és szinte elengedhetetlen teendőnk : az ének és zene elméleti részének eredményesebb felkarolása, és ezzel vele- járólag: az iskolai hangképzés gondosabb pedagógiájának, ennek az eddig úgyszólván teljesen ismeretlen és elhanyagolt munkának a becsületes vállalása és végrehajtása. E tekintetben a tanítói munka két szélsőséges és ellentétes részre szakad. Az egyik tanítócsoport — s fájdalom, ezek vannak többségben — egyszerűen semmit sem tesz ezen a téren, és sokszor egészen szemérmetlenül hivatkozik zenei műveletlenségére, hogy ezzel önkényesen felmentse magát a népiskola egyik kötelező tárgyának tanítása alól. A zeneileg műveltebb és lelkesebb másik csoport pedig abba a hibába szokott esni, hogy az énekórákat egyoldalú túlzással arra használja fel, hogy valamilyen exkluzív és elvont, öncélú művészkedést kezd el az iskolában a gyerekekkel. Ezek a tanítók nemcsak az órarendben engedélyezett és feltüntetett énekórákat használják fel céljaik elérésére, hanem, ahol csak lehet, elcsípnek valamit a tanítási időből, hogy a hang- magasságok eltalálását és a kottáról való éneklést gyakorolhassák, és ezzel olyan meghökkentő reklám-eredményt érjenek el, mely mindenkit hódolatra ragad és térdre kényszerít.

Újból hangsúlyozni kívánom, hogy elméletet igenis kell tanítani, mert az éneklési folyamatot kizárólag ösztönösen, motorikus alapon nem lehet tudatosítani és hangmagasságot differenciálni, a hang- rendszer ismertetése nélkül, szintén nem lehet. De: a zeneelmélet oktatása soha nem lehet öncél, hanem mindig csak eszköz marad a gyakorlati éneklés elsajátításához és az ennek nyomán kiteljesedő mélyebb emberség eléréséhez és kialakításához. Az elemi iskola nem szakiskola és az éneklési készség tökéletesítését nem azért vállalja feladatai között, hogy „lapról éneklő“ dalárdistákat, vagy hangversenyénekeseket neveljen, hanem a magyar nép legszélesebb rétegeit akarja ezzel is egy közös, nagy érzelmi egységbe összekapcsolni, hogy egyéni adottságaiban mindenkit eltöltsön azzal az érzelmi és hangulati alappal, amely az élet különböző megnyilvá- núlásai: örömei, megróbáltatásai és tépései között is, sokszor több jellembeli szilárdságot és állandóságot ad az egyénnek, mint a leg- pompásabban kifejlesztett, tiszta észbeli funkciók. Ha elgondolom, hogy a gyermekkorból magammal hozott egy-egy rövidke dal menynyire bennem él ma is és most is odaköt családomhoz, és a röghöz, ahol a gyermekkor tiszta fakadású éveit éltem : akkor örvénylő hálaérzéssel kell gondolnom arra a tanítói lélekre is. amely a kottarendszerre ugyan nem tanított meg, de az emberi jóság és szánalom széles barázdáit felhasogatta bennem ezekkel az egyszerű, tiszta fakadású dalokkal. S ezért van az, hogy mindig nagy szomorúsággal láttam és hallgattam tanítógyűléseken, összejöveteleken és iskolai bemutató tanításokon azokat az édes, magyar gyerekeket, akik