Evangélikus Népiskola, 1938

1938 / 3. szám - Sátory Vilmos: A középfokú iskolába átlépő gyermek nehézségei

87

Lássuk a nevelési nehézségeket !

Az elemi iskolában a tanító egész éven át, minden tanítási napon és órán a gyermekkel van, tanítva nevel, egymaga formálja a lelkületet, ő teremti meg osztálya közszellemét, ő neveli egyénenként tanítványait. Természetes, hogy szellemileg és érzésileg szinte összeforr velük. A szülők után legközelebb áll a gyermekhez, sőt célszerűség, céltudatosság tekintetében legtöbbször megelőzi a szülői ház nevelő értékét. A gyermek szereti tanítóját, ragaszkodik hozzá, a jó tanítóért tűzbe-vízbe menne. Az iskolában otthon érzi magát, az iskola minden dolgáról úgy beszél, hogy „a mienk“, „mi csináltuk“, szinte a családi együvétartozás melegsége honol az osztályban. Ennek a nevelő értéke nem kétséges. Ha előfordul hogy a szülői ház ellenkezésbe kerül valamiképpen az iskolai szokások valamelyikével (lényeges dologban nem tételezem most fel), a gyermek feltétlenül az iskola oldalán áll. Ez a meleg családiasság annál intenzivebb, mennél igazibb pedagógus a tanító, mennél kevesebb tanulója van és mennél barátságosabb külsőleg is az iskola. A tanító — különösen falun, vagy felvezető rendszer mellett esetleg városon is —, személyesen ismeri nemcsak a tanulóknak szinte minden ügyesbajos dolgát, sajátságait, egyéniségeit, vágyait, hanem szüleiket és családi viszonyaikat is. A tanuló számára tehát közelálló jó ismerős, szinte rokon.

Ezen a téren meglehetős nagy változás áll be, ha a tanuló a középfokú iskolába lép át. A szaktárgyi rendszer mellett nem egy, hanem 5—7 tanár nevelő hatása alá kerül, óránként változnak a tanárok. Ezzel az a megszokott családias hangulat egyszerre megszűnt. Még a legtöbb órában tanító osztályfőnök sem léphet a megszokott, mindenre figyelő tanító helyébe. A jól ismert tanító egyénisége helyett most 6—7 különböző egyéniséget kell megszoknia, s ezek egyike sem tud, s nem is szándékozik talán oly közeli viszonyba kerülni, mint volt szeretett tanítója. A tanárok egyike sem ismeri a családját, egyike sem ismeri még őt, az ő gondolat- és érzésvilágát, s a kevés óraszáma mellett bizony jó időbe telik, míg némileg belsőleg is ismerősök lesznek és érzésbeli kapcsolatok létesülnek, melyek a nevelés alapját képezik.

Ez bizony nagy inzultus a gyermek lelkivilágában, annál nagyobb, mennél érzékenyebb, mennél inkább befelé élő a gyermek. Ha aztán ehhez még —- falusi gyermeknél — a szülői háztól való elszakadás és városra kerülés járul hozzá, akkor a válság még nagyobb és fájóbb.

Nevelési szempontból értékelve a helyzetet, felfogásom, hogy a változás maga nem baj, sőt előny a tanuló számára, mert az életre készíti elő. Az élet nem csupa családi melegség, nem folytonos símogatás és gyámkodás, hanem nagyon sokszor rideg magárautalt- ság. Ezt tehát gyermekeinknek meg kell szokniuk. Viszont elő kell őket a változásra készíteni és a szakadékokat jóságos pedagógiai lelkülettel át kell hidalnunk, amihez mindkét iskolának, eleminek és közéfokúnak hozzá kell járulnia. Az elemi iskola készítse elő a helyzetet, beszéljen néha már a középfokú rendszerről, mondja, hangoztassa, hogy ott — bár változott viszonyok között — de szintén