Evangélikus Népiskola, 1937
1937 / 2. szám - Pártay Tivadar: Az én falum. II.
50 mellett átvonul a lányosházhoz, ahol formás beszédben kérik, majd követelik az asszonyt. Az ott levő „kiadó“ násznagy erről hallani sem akar és nagy tréfálkozások között alkudoznak, míg kiegyeznek. Akkor kezdődik élőiről a dínom-dánom. Ismét megjelennek a sajnálatraméltó vőfélyek, akik a tálakat hordják és rigmusokkal kínálgatják a csigalevest, főtt marhahúst, tyúkhúst, pörköltet, rántolthúst stb. Végül jön a hagyományos tejbe- kása, melynek betálalása után megjelennek a szakácsasszonyok. Egyiknek keze bekötve és nyögve, sántítva hangoztatja, hogy a kása megégette. Ezért gyűjt a gyógyítás költségeire. Egyik kezében tányér, a másikban nagy kásás fakanál és ha a vendég vonakodna obulu- sait a tányérba dobni, ő bizony nem vonakodna a forró kásáskanalat az orrához (t. i. a vendégorrához) nyomni. így folyik le nálunk egy lakodalom. Másnap ismét csendes a falu és az éjszaka még vígadozó emberek egymásután ballagnak a határ felé, ki gyalog, ki szekéren. Az élet folyik tovább. Két boldog ember él tovább-tovább, míg üt az elválás órája nekik is. Ha már ideértem, megkísérlek leírni egy temetést is. A halottasháznál, míg a halott temetetlen, nincs alvás. Megjönnek a rokonok, hogy résztvettek a család örömeiben, részt kérjenek a szomoróságból is. Kezdődik a „virrasztás“. Éppen úgy csengnek össze a poharak, mint máskor, csak az ének más. Szól most is az ének, de ezek lassú, szomorú halotti énekek. A fiatalabb rokonok közül hatan a temetőben dolgoznak. Mert ne higyjük, hogy egy-két óra és kész a sír. IV2—2 nap kell neki. Itt minden sír egy kripta. 3—4 méter hosszú és 2 méter mély sírból oldalt ásnak egy szabályos kis kamrát és arra ajtót csinálnak. Ide a kamrába kerül a koporsó. Ha családban új haláleset történik, a sírt kibontják és a kamrába új koporsó kerül. Némely sírban 8—!0 koporsó is van. A temetésen a kántor kötelessége az elhunytat minden rokonától, ismerősétől elbúcsztatni versben. Néha bizony 80—100 nevet is hoz némelyik hozzátartozó, hogy búcsúztassák a holtat tőlük. A temetés után „tor“ van. Ettől az ősi pogány szokástól nem hajlandók eltérni. A toron evés-ivás van és temetési énekeket énekelnek az összegyűltek. Bizony láttam már olyan gyászolót is, aki annyira megszomorodott rokona vagy ismerőse halálán, jobban mondva torán, hogy nagy bánata a földre húzta és négykézláb igyekezett elviselni a terheket. Igaz, hogy ilyen nagyon ritkán fordul elő. * * * A falu népének élete nem nagyon változatos. Ugyanaz a munka ismétlődik mindig, szórakozásra a lehetőség nagyon kevés : és mégis ez az igazi élet, a szép élet. Hosszú teleken, amikor a kis házak sötét szalmatetején félelmetesen nagyra nő a hósipka, benn a házakban lassan, álmosan duruzsol az élet. Itt férfiak ülnek a karos lócákon az asztal körül. Néha szólnak, néha pipájukba szívnak. Nehezen mozdul nyelvük beszédre. Beszédük nyomán lomhán terjeng előbb-előbb a múlt sok képe. Elmúlt háborúk, bajok, tűzvészek képei viliódznak a szobában terjengő pipafüst kék fátylán keresztül.
