Evangélikus Népiskola, 1937

1937 / 12. szám - Megjegyzések

431

hoz. így 10 falusi tanuló jár iskolánk VII—Vili. o.-ába. Ez az 52-es létszámnak kereken 20°/o-a. Mint döntő jellegű tényt, utoljára említem, hogy volt esztendő, mikor egy tanuló 12 km-nyire fekvő Nagy- barátfaluról járt be esőben, szélben, hóban, viharban biciklin az iskolába, egy másik pedig — mint az öttevényiek és a nagyszent- jánosiak ma is — vonattal járt be Győrszentmártonból (Pannonhalma).

Ezek a számok is tények, melyek önmagukról maguk beszélnek és bizonyítanak.

Azok a szülők, akik ipari pályára akarják adni gyermekeiket, nyíltan bevallják: „Ha nem járja ki a 8 osztályt a fiú, föl sem veszik egy jobb szakmába inasnak, annyi a polgárit végzett jelentkező“. Igen, mióta az új ipartörvény a VI. o. sikeres elvégzéséhez kötötte a tanoncszerződés lehetőségét, az iparosság felfokozta önmaga a követelményeket s nem elég neki a 6 elemi. Ezért ragaszkodik a munkás-szülő a 8 osztályú népiskolához. S amikor az iparosság oly féltékenyen őrködik a maga kulturnívójának fenntartásán, sőt szintjének emelésére törekszik; amikor a munkás-osztály gyermekének boldogabb jövőjéért akkora áldozatot hoz, hogy lemond arról a kimondhatatlanul szükséges heti 4—5 P-ről is, melyet gyermeke, mint kifutó kereshetne, akkor annál nagyobbra kell értékelni annak a városi földmívesnek, annak a falusi gazdálkodónak az „áldozatát“, mert őt nem vezetik ilyen kimondottan anyagi, földi szempontok vagy osztályérdekek. (Áldozatot írtam; hiszen neki is jól esne a gyermeke segítsége, s a vasúton való bejárás is pénzbe kerül.)

Még — az általános jellegű fejtegetések után — hadd szóljak egy családról, hadd mondjak el egy szomorúságában is szép történetet. Egy szegény hajómunkás egész éven át a Dunát járja. Felesége, mióta gyermekeik iskoláskorba jutottak, itt élt Győrött 2 fiával és 1 kislányával, A férj mindig tudott valamit küldeni a családfenntartáshoz, az asszony pedig itt dolgozott, mosott, takarított, míg bírta. A nyáron aztán fölszedte a családot s keserves búcsú után itthagyták a várost. Kislányuk a IV., a fiúk VI., ill. a VII. osztályt végezték el. Az anya sírva búcsúzott tőlünk. Fiai jó tanulók voltak, mindig az elsők között végeztek. Szerette volna fiaival elvégeztetni a 8 osztályt, de már nem bírta a nehéz munkát, férje pedig nem keres annyit, hogy a hajón önmagát, Győrött a családját el tudná tartani. Biztattuk, hogy csak írassa be gyermekeit a VII., ill. a VIII. osztályba, az újságok jelzik, hogy év elejére megjelennek a VII—VIII.

o. számára a tankönyvek s amilyen szorgalmas, igyekvő fiúk, megbirkóznak az anyaggal s magánúton vizsgázhatnak. „Betevő falatomat is megvonom a számtól, de megveszem a könyveket“ — mondta az anya. Boldog reménykedéssel elutaztak. Szeptember első napjaiban jön tőlük a levél. „Kétség és remény között élünk“ — írja. Kéri a könyvek címét, de fél előre azok árától, hogy meg tudja-e venni. A fiúk is írtak az osztálynak s mikor a leveleket felolvastam az osztály előtt, a volt osztálytársak elhatározták, hogy a jegyzeteket — mert könyvek nem jelentek még meg, bár a kiadók ígérgették — leírják társaik számára, írtam az anyának (járják a Dunát, hol itt vannak, hol ott; berakodnak, kirakodnak Bécsben, Pozsonyban, Pesten, Mohácson, Belgrádban ... stb.). Az egyszerű,