Evangélikus Népiskola, 1937

1937 / 1. szám - Megjegyzések

20

lélekről szóló fejtegetéseimből tűnik ki s velem szemben neki mindjárt meg is adja az igazat, amit uggan én nem is vitattam. Az emberiségnek is megadja velem szemben az igazat, hogy azt nem kell félteni a „gyakorlatiasság lealacsonyító voltától“. — Igaz, hogy én sohasem is féltettem. Még kevésbbé tartottam valamikor is a gyakorlatiasságot lealacsonyítónak. Tehát ha befelé, a magunk számára figyelünk meg dolgot ily felületesen, privát ügyünk, de ha azt a nyilvánosságnak szánjuk, más a helyzet! így könnyen, akaratlanul is, franciánál vagyunk, bele eshetünk a közmondás mentalitásába : „II faut corriger la fortune!“ (Igazítani kell a szerencsén !)

Általában, ha a cikket végig nézem, azt látom, hoyy az általam vázolt lelkiséggel szemben akarja érvényre juttatni a gyakorlatiasságot. Erre azonban szükség nincs. Mert hiszen ha lelkiségről beszélünk, ez az emberi élet mai értelemben vett felépítményét jelenti s feltételezi a gyakorlatiasság szilárd fundamentumát. A kettő semmiképpen sem zárja ki egymást, tehát a szembeállítás teljesen felesleges.

De nekem nem célom s szándékom a cikkről bírálatot mondani, csupán az elengedhetetlenül szükségeset akartam korrigálni, amihez úgy gondolom, éppen cikkíró fog belátással hozzájárulni. Tehát ennyit a személyi vonatkozást illetőleg. Ellenben, mivel Horváth Imre kedves kartársamnak szerettem volna még szeretettel pár szót szólni az általa felvetett nemzetnevelési problémát illetőleg, megragadom az alkalmat s a cikknek pár dologi, illetve elvi vonatkozású részére kitérek. Mindenesetre sok szép értékes dolog van, különösen a gyakorlatiasság egyáltalában nem lekicsinylendő területéről összegyűjtve. Természetes is, földön járunk, kenyérrel élünk. Igaz, hogy szinte önként csendül a fülünkbe: Nemcsak kenyérrel él az ember!... Szinte a munka himnuszának hangjai kisérik a sorokat. Azonban a munkaiskola fogalmánál meg kell állani egy pillanatra. Vigyázzunk, bele ne csússzék valami a szak-, a műhelyiskola fogalmából. Természetesen elsősorban a verbalizmus ellen használták Foerster, Kerschensteiner stb., amikor az elméletet az emlézett, puszta szavakról a mindennapi élet közvetlenül bennünket érdeklő, környező konkrétumaira, nyüzsgő, mozgó élményes jeleneteire helyezték át. Ebben a vonatkozásban az egyes tantárgyak szükségszerűen kinőnek az iskola merev falai közül, bennük lüktet • az élet, telve a maga gyakorlati „megláttatott“ valóságával. Különben pedig nagyszerű Tantervűnk s Utasításunk e téren úgy az általános, mint részletes utasítások terén pompás útravalóval lát el bennünket. Megértük, hogy a sok szép cikk, értekezés, vezérkönyvek stb. áttanulmányozgatása után a hangsúly és súlypont áthelyeződött már a megvalósításra. Már mindenfelé hangzik : annyit ér a sok szép elgondolás, amennyit belőle tényleg megvalósítunk! Továbbá, annyit ér minden elvégzendő anyag, amennyi készséget az élet számára termel! Gyönyörű ez a fogalom: „készség“ ! Olyan friss, élethimporos, szabad, ritmusos. Nem zárjuk hát le az iskola tevékenységét idő, anyag stb. korlátokkal, hanem adunk alapkészségeket : írás, olvasás, számolás újszerű, cserkészes készségei mellett a valóság, igazság, szép, jó felfedezésének, meglátásának készségét. Hogy meglássa gyermekünk a mindennapi kenyér születésé-