Evangélikus Népiskola, 1936

1936 / 7-8. szám - Kuszák István: Bevezető szavak a győri ev. énekkarok soproni hangversenyén

269

Igen, m. t. H. U. csodálatos ajándéka Istennek az ének : a beszélő lélek. Néha elbeszélget a kicsiny virággal s pillangó szárnyon lebeg tova napsugárban és illatban. Máskor meg viharfelhőt hajt maga előtt, pusztítva száguld és kidöntögeti a leásott országhatárköveket is. Mindent el tud mondani, mert annyiféle, ahány érzés van a bonyolult és titokzatos emberi lélekben.

Tulajdonképpen nincs is helye a lélek énekben való megnyilatkozása mellett a mindennapi szónak, mert hiszen a legcsillogóbb gondolatok és legcsengőbb szavak is elszürkülnek és gyarló dadogássá törpülnek ott, ahol kristályosán gyöngyöző énekszó ragadja magával az emberi szíveket.

Annak, hogy most e bevezető szavak mégis elhangzanak, két oka van.

Az egyik abban a becsületes szándékban gyökerezik, mellyel mi előre tolmácsolni szeretnénk Önöknek, hogy minket nem a képességeinkben való elbizakodottság hozott erre a dobogóra. Nagyon jól tudjuk, hogy rendkívüli művészi teljesítményt nem nyújthatunk. Különösen nem nyújthatunk ebben a városban, ahol otthona van a nemes művészeteknek s amelynek ódon házsorai között a világ „hirhedett zenészéinek, a „hangok nagy tanárjáénak, Lisztnek a szelleme lengedez. — Ami a művészetre tartozik, legfeljebb arról tehetünk bizonyságot, hogy hűséges őrizői vagyunk annak az örökségnek, melyet a nagy Reformátor az egyházi karéneklésben ránk hagyott s amelynek varázsáról ő ezeket a szárnyaló szavakat mondotta : „mintegy mennyei körtáncot lejtenek az egyes szólamok, nyájasan találkoznak, szívélyes kedvességgel karolják át egymást, úgy, hogy, akik az ilyesmihez csak kissé is értenek és tőle meghatódnak, nagyon kell csodálkozniok és azt kell hinniök, hogy nincs csodálatosabb az ilyen több szólammal feldíszített éneknél“.

A győri ev. egyházi vegyeskar, m. t. H. és U. — erőihez mérten — csak megerősíteni ilyekezik ma az Önök lelkében is e szavak igazságát.

Országos hírűnek mondott gyermekkarunk sem hivalkodni jött ide. Dalaival, melyek kétségtelenül oly üdén csendülnek fel a gyermekajkakon, mint a tavasznak és feltámadásnak csodás himnusza, csak bizonyítani akarja, hogy akkor is lesznek védelmezői és tovább- plántálói a reánkhagyott örökségnek, amikor a jelen énekkar tagjainak kezéből már kihull a kótalap.

Bevezető beszédem elmondásának azonban — mint említettem — egy másik oka is van. És ez idejövetelünk tulajdonképpeni és mondhatnám, főcélja megemlítésének szándékában gyökerezik.

M. t. H. U.! Ott a Deák-tér szögletében szerényen húzódik meg egy öreg, kopottfalú épület, melynek homlokzatán ez a felírás olvasható„A dunántúli ev. egyházkerület soproni Tanítóképzőintézete“. Ügy áll ott ez az épület a körülötte emelkedő házak között, mint egy botratámaszkodó, de kemény tekintettel mégis messze, jövőbe néző aggastyán erőtől duzzadó fiai és délceg, sugártermetű unokái között. Ha nem hangzana ki ablakain állandóan az ének és zene hangja, talán sokan figyelemre se méltatnák. Mi azonban, akik ennek az iskolának kapuján át léptünk rá élethivatásunk útjára, úgy