Evangélikus Népiskola, 1935
1935 / 2. szám - Bertalan Sándor: A tanító és a társadalom
51 fiataloknak, kik már az új tanterv szellemében kaptunk elméleti és gyakorlati kiképzést, hogy bennünket mindenre oktattak, csak a gyakorlati életre nem. Túlságosan elméletiek lettünk, akik amidőn bele csöppentünk a társadalomba, a ,,Mába“, tapogatózva kerestük a helyes, az egyetlen igaz utat. Micsoda küzdelem, micsoda eröpazarlás volt ez!? Ahány az ember, annyiféle az életfelfogás és jellem. Pedig a jellem szilárdsága az egyedüli helyes útmutató. Millió kísértésnek van kitéve minden ember. De minő veszedelmes a kísértés azon ifjú kartársakra nézve, akik egyedül működnek valamely eldugott faluban vagy pusztán. Akik egyedül képviselik az intelligens oszlályt, már ameddig képviselik. Szomorú eseteket tudok, amikor a tanító asszimilálódott. Fölszívta a környezet. Levetkőzte a kultúrmázat magáról, visszatért azok közé, akik közül annakidején keserves fáradsággal és küzdelemmel ki akart emelkedni. S mi lehet ilyen esetekben a tanító sorsa? Megvetés, lenézés, tekintélyvesztés. Elszoruló szívvel olvastam több fiatal kartársról, akik megfeledkeztek erkölcsi jóérzésről, társadalmi rendről s az egyházi fennhatóság őket állásuktól felfüggesztette. Amint beigazolódott, Gárdonyi nem érte el célját, mert a múlt bűnei ma is kísértenek. X faluban a tanítót még ma is a kocsmában lehet megtalálni. Hírnevét pedig annak köszönheti, hogy 30 fröcs- csöt tud meginni egy alkalommal. Hangjáról pedig azért beszélnek, mert kocsmai mulatozása alkalmával a szomszéd községben is hallják. Az ilyen esetek a tanítói tekintély sírvermei. A tanítót ne arról híresítsék, hogy milyen jó kocsmai cimbora, hanem tiszta életéről. Nem az ad tekintélyt, hogy a kocsmában hány emberrel ölelkezik össze, hanem az, hogy hány embernek mutat helyes életpéldát. Nehogy azt higgye valaki, hogy a nép balítélete megszűnt karunkkal szemben. A mának gyötrő küzdelmei az emberek figyelmét vezetőire irányítják, Sok helyen a köteles tiszteletnél alig találunk egyebet. Sokan irígylik a tanító élnítudását. Ha a tanító a társadalomban való forgolódásában félszegséget árul el, tekintélyének egyszer s mindenkorra vége. A közügyekben való kénytelen-kelletlen résztvétel nem öregbíti a társadalom megbecsülését tanítójával szemben, hanem üzletembernek tünteti fel, aki csak azt végzi, amiért fizetnek. Nem térek ki a tanító politikai meggyőződésére, habár ez is számtalan veszély szülője. Nem beszélek a tanítói önképzésnek fontosságáról, mert tudom, hogy mindnyájunkat serkent a haladás a szellemi téren való utánpótlásra. A tanító megbecsülésének alapja a minden irányban való tájékozottság. Idézem az egyik kiváló pedagógusunk mondását: ,,A tanító nem tud sokat, de nem is kell sokat tüdnia, de amit tud, azt úgy tudja, hogy csak a jó Isten múlja felül.“ Be kell látnunk, hogy ebben a mondásban sok igazság van, mert burkoltan az alaposságra céloz. Tanítói karunk tekintélyén nem egyszer üt csorbát a járatlanság, vagy a tapasztalat teljes hiánya. A nép gyermeke ügyes-bajos dolgában kihez fordulna, ha nem tanítójához!? Ha azután kérése elutasítást nyer, kételyei el nem oszlanak, magától értetődik, hogy bi
