Evangélikus Népiskola, 1935

1935 / 2. szám - Teendőink a társadalom iskolaügy iránt való érdeklődésének fokozása érdekében

48

Én hiszem, hogy a csonka haza egyetemes tanítósága máris felfigyelt, érzem, hogy titokzatos, csodás erők lendültek új csatákra s miként a tavaszi lágy fuvalom, ha egyszer elindult, meg nem áll, miglen áldást osztó nyarat érlelt meg, úgy ez a nagy eltökélés is ama virágvasárnapi hangulatban hatalmas alkotással fog bizonyságot tenni a magyar tanító nemzetépítő, apostoli elhivatásáról.

Országos Egyesületünk támogató készségével ezúttal is az élre igyekszik. Ennek a gondolatnak jegyében kérte tőlem elnökünk is ezt a cikket.

Az egyetemes gyűlést: a hatalmas felkészültség, magasba szárnyaló, kikristályosított eszmék, százszor is átrostált gondolatok diadalmas életre kelése kell, hogy jellemezze. Természetes tehát, hogy néhány órai elmélyülés után, a szőnyegre tűzött tételek egyikét sem lehet kimeríteni, sőt, mint előadói teljes anyagot, végső fokon, még vázlatban sem lehet lerögzíteni. A szükséges téglákat azonban így, — mondhatnám csakis így — hordhatjuk össze, a megépítendő műhöz. Hangoztatom ezt annál inkább is, hogy bátorságos és áldozatos lélekkel minél több munkás jelentkezzék a gátra, mert minden egyes téglára szükség van. (Na és hogyha habarcsot adtam, — építésnél ez is szükséges!)

Nézzük tehát a címben foglalt tételt! Nagy általánosságban én úgy vélekedem, hogy ennek tárgyalásánál maradjunk idelenn, a legnemesebb egyszerűségnél, mert a megoldás valószínűleg itt van elrejtve. A nép sok százezer fiára gondolok. Ennek lelkét, ha megnyertük, ha a szív halk parancsszavaihoz igazodunk, akkor győzünk! (Egyébbként is, felfelé már annyit kilincseltünk . . . hiába.)

Az új Tanterv sok tekintetben — akaratlanul és észrevétlenül — eltávolította a szülőt (vagyis a társadalmat) az iskolától. Ma az iskola csaknem hangos szóval azt mondja, mindent magam, mindent általam! Tekintsünk csak be a régebbi állapotokba, abba az iskolába, mely a mai szülőt tarisznyázta fel a sok hasznos útravalóval! Igazán nem róhatjuk fel bűnül, hogy az a szülő, képzeletben visszatérve gyermekkorához, az ő felújult emlékezete szerint Ítél. Mondanom se kell talán, hogy nincs az a hatalom, mely kiverje fejéből azt a meg' győződést, hogy az volt az igazi, egyedül jó és helyes, ahogyan ő tanult (ette a betűt) az; iskolában. — (Ne feledjük, a hat elemis népről beszélek).

Ma a gyermek hazamegy, azonmód ,,sutba“ dobja könyveit és hajrá! . . . (Megy üdülni). Az apa néhányszor előszedi a Jankót, Palkót, (vele is így tett az apja) s nagy eltökéltséggel kérdezi: ,,Na, mit tanultál az iskolában? — A gyerek nem sokat töri magát a felelettel, egy-kettő kivágja: ,,Semmit!" (Már t. i. olyat, amiből te, jó apám meg tudnál leckéztetni). A további kérdés: ,,Mi van feladva?" Felelet: ,,Semmi!" A derék apa fejcsóválva hümmög erre, megalkotja a véleményét a Jankóról is, meg az iskoláról is és máskor nem kíváncsiskodik. Csodálkozása azonban annál nagyobb, amikor IV-es fia alkalomadtán rémült arccal kiabálja őt vissza a boros pince lépcsőjének már csaknem az aljáról és értelmetlen kíváncsisággal figyeli annak égő gyertya kísérletét, -mely szörnyű veszedelem jelenlétéről tesz bizonyságot. (Egy kis eny'hület az apai aggódásokban!) De meg-