Evangélikus Népiskola, 1935

1935 / 2. szám - Ludván Sándor: Fedelet Pandora szelencéjére!

45

ez az élet mindenféle megnyilvánulásában. Terhes méhében a világ. Válság ásitozik mindenütt. Szülni fog az idők méhe, magzatot a jövőnek. S ez a magzat tán több befelé tekintő látást rejteget, nagyobb szerepet a lélek erőinek a nyers testi erők s ösztönökkel szemben. Új embertípust. Természetesen üj, qualitative új embertípusra törekszik egyházunk — csonka hazánk is. Lemérettetésre szállít minket az idő mechanizmusa, hol a jövő számára a könnyűnek vagy súlyosnak találtatás mértéke szerint léphetünk csak be a jövő „keskeny“ kapuján.

Szükségszerű tünet tehát az, hogy az egész világon az iskola, a nevelés-oktatás kérdése előtérbe került. Mindenütt új tantervek, elgondolások, iskolatípusok, tantárgyi átcsoportosítások, reformok! Mint egy sürgős csomagolás; mit is vigyünk mint legszükségesebbet űtravalónak az ismeretlen, de okvetlen megteendő útra?

Bizony legnagyobb a lényegbeli átalakulás a tanügyi berkekben. Maga a tanítóképzés foltozgatása, a szakfelügyelet országos probléma, az új tanterv gyönyörű bár még, sajnos, sok helyütt és oldalon meg nem értett vagy félreértett célkitűzései, elgondolásai, a nyolcosztályú népiskola kérdése, az egyetemi tanítóképzés stb. Kérdések, amelyek akarva, nem akarva itt vannak s kopogtatnak a jelennek jövőbe utat engedő kapuján. Természetesen érzi a tanítóság ezeknek súlyát, a megoldásra váró feladatok nehézségét, a hivatás felelősségét, S azt hiszem, ez az áldott szó „felelősség“ termelődik ki a ma tanítójának, fokozom, evangélikus tanítójának lelkében. Tudjuk, érezzük, hogy Luther, a mi nagy .Lutherünk adta a tulajdonképeni népiskolát a világnak s mi evangélikus tanítók érezzük is ezt a lutheri szellemet ma is s lelkünk egész melegével akarjuk ott szétsugározni, tekintet nélkül arra, hogy egyesek, de csakis egyesek részéről a „lelkészi“ vagy „világi“ elemnek kategorizálás kihangsúlyozódik-e ?

Eszembe jut itt főpásztorunknak egyik tanítói konferencián elhangzott hasonlata: „Gyertya az evangélikus tanító az egyház oltárán, amely önmagát emésztve húny ki.“ S az egyház oltára kell, hogy bent legyen az iskolában is, amelynek lábánál kicsi liliomlel- kek nevelkednek s acélozódnak harcokra, hűségre, Isten és emberek előtti kedvességre.

Be kell vallanunk, a ma tanítójának hivatása, helyzete, munkája nagyon — de nagyon nehéz. Sokszor érezzük, hogy erőnk, hitünk, tudásunk kevés —• kevés. De a lélekbe éppen iskolánk falai közt élő lutheri friss erő áramlik, mint egy áldott evangéliumi üzenet, emberi erőtlenség által véghezvitt isteni erő: ,, Hiszem, hogy saját értelmem vagy erőm által nem volnék képes . . .“ A Szentlélek hívott engemet. Krisztus küldött engemet: „Menjetek el mind e széles világra!“ Szükségszerűen kialakul a maga lábán járó, súlyos lelki felelősséget hordozó, mégis vidám evangélikus tanítói típus, aki a misszió áldott, közvetlen szellemében álarcnélküli drága kis lelkekkel kerül kapcsolatba, krisztusi derű aranyozza be a közös munkát.

Ez a derű természetesen az egész iskolai munka éltető szellemévé válik, mozgató energiává, amelynek központjában áll a Meg