Evangélikus Népiskola, 1935
1935 / 2. szám - Ludván Sándor: Fedelet Pandora szelencéjére!
46 váltó a maga hívogató szavával: „Jöjjetek én hozzám — Engedjétek, hogy a kis gyermekek én hozzám jöjjenek!“ Van-e magasztosabb tudat a lélekben, mint annak az átérzése, hogy óriási érték van ránk bízva, amellyel éveken át gazdálkodunk, a Teremtő műhelyéből kapott kicsi, kialakulatlan lélekszobrocskák, melyeket ihletett lélekkel, kezekkel alakítanunk kell. Hogyan lehetne ezt művelnünk, ha a gyermeket csak sablonos beosztású raktárnak tekíntenők, ahová jól-rosszul bizonyos meny- nyiségű fegyelmezettséget, ismeretanyagot raktározunk el? Ha csak ennyi közünk lenne a gyermekhez, tán a külső bírálat eredménymennyiségeket számba vevő mértékét pompásan megütnők, de az előbb említett lemérettetésnél bizonyosan könnyűnek találtatnánk. Akarva — nem akarva el kell fogadnunk, hogy az iskola csak a mában van, de nem a máé. A jövő, az ismeretlen jövő számára nevel. Kik és ki előtt viselik a felelősséget, ha rosszul nevel, ha nem adja meg az ismeretlen útra szolgáló útravalót, az ismeretlen munka és küzdő terekhez való szerszámokat, fegyvereket?! Kérdések bukkannak a napvilágra, amelyeket nem lehet az öntudatból az öntudatlanság sötét kamrájába visszatuszkolni. Nem is szabad! Viszont a felelősséget sem lehet ide-oda, vezérekről közkatonákra, hatóságokról egyesekre, s megfordítva tologatni. Aki az új tanterv célkitűzéseit, elgondolásait látó lélekkel szemléli, felfedezi ezt benne. Sokkal több szabadságot nyer a tanító a munkavégzésben, anyagkíválogatásban, feldolgozásban. Szükségszerűen lép természetesen ezzel kapcsolatban előtérbe: a felelősség, tiszta eszményi világképe, szakismeret, biológikus plusz tudás, ver" bálizmus helyett az eleven, lüktető élettel való szerves kapcsolat, nevelői belenyúlás az egyéni típusfejlődésbe, művészmunka, lélek- szobrászat! Hol vagyunk már a tisztes „Schulmeisterek“ mesterségétől?! Nem mintha a multat lecsepülni s rajta rágódni akarnék. Hiszen a jelennek szülő anyja az. A reményteljes jövőnek pedig megszületésével dédelgetett mánk válik emlékeket őriző anyjává — múlttá. Az örök „ma“ mindig betöltötte korszabta hivatását. Nekünk ugyanezt kell tennünk a birálgatás, filozofálás helyett. A jelen pedig qualitativ plusz munkát kíván a ma tanítójától, amit átérezve a misszió leikével vállalnak is. A múlttal szemben ez a különbség a mi munkánk „lényegében“ adva van. S a cikkíró szavait idézve: „Ezt a különbséget tudomásul nem venni lehet, me „megszüntetni“ nem.“ De hiszen cikkírónál a szelencét nyitogató véső éppen a száraz jogi fogalmaknak lényeggé deklarálása. Cikkíró „lelkészi-tanítói hivatalt“ emleget folyton. Hamarosan kiegészül a szomorú sor hivatal-, büró-, bürókrácia-bürókratizmus, külső formák tengerében fulladozó szegény ,,lényeg“-érték! A mi munkánk szelleme átképzi a szót ,,hivatás“-sá, szolgálattá. Azt hiszem, ebben a szellemben még jogi vonatkozásban is megfér békésen egymás mellett a két szolgálat-hivatás. Közös célokért küzdve, közös pályán haladva, egészen bizonyos, hogy nem ütközhetünk össze, se egymás munkáját
