Evangélikus Népiskola, 1935
1935 / 2. szám - Őrszigety Lajos: Köszöntő
41 szűnése is lesz, ellenben a hitetlen tanító — mihelyt erre alkalmasnak látszik az idő — ellene fordul Egyházának . . . Én azt tartom, hitetlen lelkész és hitetlen tanító között semmi különbség nincsen, mindegyik csak kárára van gyülekezetének, egyiket sem volna szabad megtűrni, egyik annyit ér, mint a másik. 7. Én abban látnék veszedelmet egyházunkra nézve, ha a zsinat nem engedné meg a tanítók egyházkormányzati jogainak kiterjesztését, ha nem találna módot arra, hogy a tanítóságnak az egyházkormányzatban a réginél nagyobb képviseleti helyet biztosítsanak. A népiskola fontossága és jelentősége évről évre nő és ezzel a tanítói hivatal jelentősége, fontossága is. Evangélikus egyházunk az iskolát mindig az egyház veteményes kertjének tekintette. És így nem hiszem, hogy egyházi közvéleményünk az iskolát az egyház lényegéhez nemtartozónak tekintené, hanem meg vagyok győződve, hogy a zsinat meg fogja találni a módját és a kellő formát, hogy a tanítóság az egyházi élet intézésében új alkotmányunk keretében méltó szerephez jusson. Befejezésül pedig idézzük Németh Sámuel igazgató úr szép cikkének lendületes sorait, — a „Keresztyén Igazság“ f. évi L számából: „Evangélikus egyházunkban az egyház és az iskola sorsa mindig a legszorosabb összefüggésben volt! Csak a soproni egyházközség történetére utalok. Sopronban kétszer: 1584—1606-ig és 1674— 1682-ig némult el a templom harangja, s íme, ugyanakkor elnémult az iskola csengője is! Lelkészek és tanárok (tanítók) együtt mentek a számkivetésbe! Legyen ez a múlt intő példa; a templomharang és az iskolacsengő zengjenek össze mindig szépséges harmóniába!“ Köszöntő. Kedves Testvérek! Nem kis megilletődéssel olvastuk k. lapunk múlt évi utolsó számában nesztorunk búcsúszavait. Valami kimondhatatlan ridegség, valami nehéz, vádoló lidércnyomás rejtőzik ezekben a sokatmondó, bölcs, könnytelen búcsúszavakban. Nem a mi nesztorunknak szere- tetlensége ez, hiszen aggódó, féltő atyai szavai a legönzetlenebb szeretetnek legbeszélőbb jelei. Más az, Testvérem, ami végigvonul a sorok felett, ami finom fátyollal takarja be szeretett vezérünk mindig kész, önfeláldozó szeretetét. A mi hálátlanságunk az. A mi bűnös, közönyös letargiánk. Az a bűnös közöny, a minden bajnak, minden eredménytelenségnek kútforrása, minden nemes törekvésnek és jóakaratnak nyaktilója. Csodálnunk kell veterán vezérünket, hogy egy hosszú évtizeden meg tudott keményen állni ennyi közöny és nemtörődömség közepette s hogy — ha áldozatok árán is — előbbre tudta vinni zászlónkat. Kipróbált, viharvert, edzett idegei bírták. És ez volt a mi szerencsénk. Nem célom most érdemeit aposztrofálni (ahhoz talán gyenge is volnék), de meg kell állapítanom, hogy Krug Lajos neve
