Evangélikus Népiskola, 1935
1935 / 2. szám - Graf Samu: Veszedelmek a zsinat körül
37 a jelenlegi vagy a most írandó törvénykönyvekből máglyát gyújtani, hanem javaslatainak benyújtása által a zsinati tagok elé állította tanítói önérzetének nyugodtan égő mécsesét, hogy ezzel rávilágítson mellőzöttségére és észrevétesse az egyház jogi szervezetében való háttérbeszoríttatását. Fel kell tételeznünk, hogy Gy. D. lelkész úr, mikor eszméiért síkra szállt, pártatlan és objektiv akart lenni. De ne felejtsük el, hogy még az igazságot is kétféleképpen lehet megmondani. Először az igazságnak kíméletes módon való közlésével, másodszor pedig olyan formában, mely az ellenfélt vérig sérti. Cikkíró az utóbbi formát használta, még akkor is, amikor csak látszólag van igaza vagy egyáltalában nincs igaza. Állításainak igazolására sohasem hivatkozik a Szentírásra, de még Lutherre sem, vagy más neves egyházi íróra. De hivatkozik Schöffel volt hamburgi püspökre és Schwindel német egyházi íróra. Ezeknek megállapításai nálunk Magyarországon nem mérvadók. A hamburgi egyházi viszonyokat ismerem. Három évvel ezelőtt négy hétig ott tartózkodtam és még most is sír a lelkem, ha az ottani egyházi állapotokra gondolok. Aki a cikket elolvassa, a végén csodálkozva kérdi, hogy tulajdonképen miért volt szükség ,,az idegen vér behatolása“, vagyis a tanítóságnak mint ilyennek a zsinaton való képviseltetése elleni rohamra? Miért mondja, hogy ,,Itt tehát valóban veszedelem fenyegeti egyházunkat, mert idegen vér, a világ rendje (t. i. a tanítóság) akar betörni az egyházba és pedig — amint az máskép nem is lehetséges — az Egyház lényegének egyházalkotmányunkban való elho- mályosítása, meghamisítása árán. Ha ezt a zsinat megengedi, a legsúlyosabban vétkezik az Egyház ellen“. És ezen súlyos szavak után mi a konklúzió? Ámulva olvassuk ezt a cikk utolsó szakában: ,,A helyzet szanálását részemről abban látnám, hogy igyekezzünk minden bizottságba, a lehetőséghez képest, megfelelő számú tanító „nem lelkészt“ beválasztani. . . E mellett — ha már egyszer megvan — megmaradhatna a tanítóság mai külön képviselete is . . .“ Hát, ha Gyarmathy lelkész úr négy sűrűn nyomtatott oldalon harcol a tanítóság külön képviseltetése ellen, lekicsinyli a népiskolát és a tanítót (,,a tanítói hivatal nem tartozik az Egyház lényegéhez“ stb.), erőszakolt különbséget tesz lelkész és tanító között (,,a lelké- szi hivatal örökkévaló, míg a tanítói hivatal — legalább elvileg — nem az“ stb.), mondom, miért használja ezeket a kemény szavakat, ha a végén ő sem tud más megoldást, mint azt, hogy — ha már egyszer megvan — maradjon meg a tanítóság külön képviseltetése is. — Sok keserűségtől és csalódástól kímélte volna meg a tanítóságot, ha cikkét nem írja meg. Ezzel válaszomat be is fejezhetném, ha nem volna a szóban- forgó cikknek egynéhány olyan kitétele, melyeket megjegyzés nélkül hagyni nem lehet, melyekkel külön-külön kell foglalkoznom. De tartsunk sorrendet! 1, Cikkének első részében cikkíró azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy hogyan vélik a tanítók egyházkormányzati jogaik kiterjesztését. Minthogy akkor, mikor ez a cikk íródott, cikkírónak valószí
