Evangélikus Népiskola, 1935
1935 / 5. szám - Sátory Vilmos Nemzetnevelés
132 hadozó fakeresztek, elsímúló sírhantok, vadvirágos harci temetőkön, az ebek harmincadjára juttatott, vérző haza csonktestén suhan végig. A döbbenet lehetne úrrá felettünk, mint akkor régen, az első elaléltságunkban, csakhogy fülünkbe csattog még a riadók mindent elsöprő hajrája. Az emlékezet gyorsröptü szárnyain üjra és újra feltámad a fenséges színjáték, amikor kelettől nyugatig, északtól délig bömbölt az orkán és a sikoltó viharban, mint kőszál, magyar baka őrködött a vártán. Idegen tájakon, messze a haza szentelt földjétől, ellenséges határokon, győzelemről-győzelemre indultak Ők . . . Egy se tudta talán, hová, meddig, de érezte mind, hogy nem messzebb, mint a halál. A Kárpátok bércén, Doberdó szikláin a magyar katona hülő teste zárta el az utat. És népének élén, verejtéke harmatával, csepegő vérével, mindenütt az első sorokban küzdött a magyar tanító, igen sokszor együtt az apa a fiúval. A jeltelen sírokban, az idegen rög alatt, a nemzet színe-virága között ott pihen a magyar tanító, éppen úgy, mint a kalászba csendülő s ebből az épületből, a Tanítók Ferenc József Házából, nótás ajakkal, ifjú odaadással hadrakelt, de ide többé vissza nem tért annyi tanítóivadék. Őszhajú édesapák, könnyesszemü édesanyák, szebb jövőt váró testvérek, nem gyógyul a feltépett seb! Ne feledjük azonban, hogy amikor ők utolsó hörgéssel mocsarak sarába, sziklák hideg kövére, mezők szennyébe roskadtak, nem a halálnak, az igazságtalan nyomorúságnak áldoztak, hanem az örök diadalnak, az életnek, a szent, a drága ezeréves hazának!.., így lettek ők halóporaikban is e dicső nemzet kiapadhatatlan erkölcsi erőforrásai. Irnhát, ez hozott ide bennünket, ez acélosítja izmainkat, ez keményíti szívünket. Ennek nyomán, a trianoni gyászéj alig derengő hajnalán, ámde a magyar Ígéret biztatón feltörő sugárözönében, dacos akarással, megalkuvást nem ismerő elszántsággal, a teljes végső diadalig, minden mi igaz ügyünkben újra és újra ütközetbe lendülünk ... és győzni fogunk!! Ezzel a törhetetlen hittel, eme gondolatok jegyében, a IX. Egyetemes Tanítógyűlés megbízásának eleget teendő, megdicsőült hőseink, áldozatként teszem oltárotokra e babérkoszorút. Nemzetnevelés. Madáchnak híres szállóigéjét olvasván, lehetetlen nem arra gondolnunk, hogy manapság sokkal nagyobb mértékben kell küzdenünk, mint amennyire bízhatunk életkörülményeink kedvező alakulásában. Ez a megállapítás áll az egyénre és áll a közösségekre s ezek között a legnagyobbakra, a nemzetekre is. Amilyen küzdelmet folytat nemzetünk trianoni határai közt ellenségei gyűrűjében, ugyanolyan harcot kell polgárainak is vívnia a mindennapi kenyérért. Ez a harc régi, az emberiséggel egyenlő korú s mindig ádáz, mert életre-
