Evangélikus Népiskola, 1935
1935 / 5. szám - Vitéz Szügyi Károly: Ünnepi beszéd a Tanítók Ferenc József Házában elhelyezett két hősi emlékműnél
131 Utána külön autóbuszokon a hősök emlékkövéhez ment a tanítóság s itt Berkényi Károly emelkedett hangú beszéd kíséretében, hazaszeretetre intve a tanítóságot, helyezte el a IX. Egyetemes Tanítógyűlés koszorúját. Mintegy 200 terítékes közös ebéd a Tanítók Házában volt a napirend utolsó pontja. A szétoszló tanítóság útravalóul elvitte magával a nap tanulságait. — Rákos István zárószava egységre intette a tanítói társadalmat. Még hiánya van ennek az egységnek, de legyen e napnak legnagyobb tanulsága az az elhatározás, hogy ezt az egységet megvalósítja a tanítóság a jövőben. Az a reménység vezessen bennünket, hogy ha az egység meglesz, a népoktatás is magasabbrendű lesz. Ünnepi beszéd. Tartotta: Vitéz Szügyi Károly ev. elemi isk, igazgató a IX. Egyet. Tanítógyűlés alkalmával 1935. évi április 15-én, hétfőn, d. u. fél 1 órakor a Tanítók Ferenc József Házában elhelyezett két hősi emlékműnél. Magyar Testvéreim! Ünneplő Bajtársak! IX. Egyetemes Tanítógyűlésünk előestéjén, a magyar tanítói közület holnapi nagy szellemi csatája előtt, harcos katonákhoz illően, templomba gyülekeztünk össze. E szent templom négy fala a világ négy tája, boltozata a nagy Isten kéklő ege, oltár benne úgy ez a két aranybetűs nevekkel ékesített márványkő, mint a csonka haza megannyi ily emlékműve. Ez a mindeneket összefogó nagy templom csodás orgonazengéssel telik meg mindannyiszor, amikor a halálig hűséges honfiak szíve dobbanása itt eggyé forrad. Érzem, tudom,nemcsak e — testben is jelenlevő — kicsiny sereg hajt ma itt térdet. Látom, amint a délibábos magyar rónák pusztáiról, bércek keblén rejtőző kicsi falvak, büszke városok őrtanyáiról indulnak a kemény tekintetű harcosok, a nemzet tanítói. Végeláthatatlan sorok közelednek s ha bár nem is értek még ide, lelkűk melege benne rezeg e tavaszi fuvalomban, az együttérzés, a bajtársi szeretet tüze már itt perzsel. Ide kényszerít bennünket a fájó hazaszeretet, a halhatatlan hősök örök tisztelete, hivatásunk betöltésében a felelősség érzetének teljes tudata, mert itt keres — és minden bizonnyal talál is — a lankadó akarat új tápot a további küzdelmekhez. Testvér, nézz ez oltárra! Távlatok nyilnak meg előtted, hegyek omlanak össze, a fekete gyász sűrű ködfátyola, mely lelkedet szüntelen kínnal tépi, marja, eloszlik s feltárul a magyar dicsőség eget ostromló fáklyatüze . . . Hajh, de erőtlen most a mi szemünk , . . , nem nézhetünk bele e pompázó fénybe, tekintetünk a földanya ölére csügged ... és kor-
