Evangélikus Népiskola, 1935
1935 / 1. szám - Újesztendei szózat
10 röngyöt vetnek az összeroskadozók, míg lídércfényeik után futva, önön népük hulláin gázolnak tova. Nincs itt minékünk helyünk! Mi, árva magyarok ködülte tájakon, hófedte, fázó mezőkön bolyongunk. A cél felől még nem látszik a tüzes lángoszlop, a szívekben parázsló szikra azonban milliók elszánt akaratát, törhetlen hitét, dacos élniakarását, acélossá edzett izmait vonzza arrafelé, s bár az ellen árkot, farkasvermet, tőrt vetett akadályul — legfeljebb lassúbb lépéssel, de —• minden bizonnyal elérünk oda. Vigyázz, testvér, az élet e harcában legfőbb parancsnokod dobbanó magyar szíved! Ez az ellentmondást nem tűrő szív a léleknek és testnek korlátlanul parancsoló ura — érzem — engem járőrszolgálatra a mész- sze elöterepre rendelt ki, innen küldöm jelentéseimet: „Magyar ugaron tapos Iában. Dermesztő itt a hideg. Kegyetlenebb, mint egykor ott fenn, messze északon, a nagy orosz mezőkön, mert itt a süvöltő szél áthatol a köpönyegen, a mentén, a ruhán, még onnan is beljebb, a szívet, a lelket tépi, marcangolja. Erőtlen hangom lágyan szárnyal a hófedte mezők felett, mintha parányokra tépve valóm suhanna vele, mintha lényem kopogtatna így be az őrtálló katonák házaiba, a szunyókáló „tanyai“ iskolák kicsiny ablakain; népes falvak kihalt utcáin keresem a szárnyas angyalok őrzötte jelt; városok rejtve pihegő dinom-dánomja, korcsmák kihalló durva kacajától űzve, vágyom az elvonulás csendes szentélyeit és Sylvester gondokban átszenvedett éje után, újév reggelén így térek be hozzátok és jó testvéreim, magyar tanító bajtársaim. Felétek tartva, „egész úton hazafelé“ mennyi gondolat, mennyi kérdés, mennyi üzenet zsúfolódott össze bensőmben! És most . . . amikor érzem, hogy mindnyájan együtt vagyunk — 712-en evangélikus magyar tanítók —, boldogan fogom el szemetek felragyogó sugarát, állok némán, csendesen, alázatosan, hallgatom a vér lüktetését, a szívek dobbanását, és amikor ajkainkról összeforrva, bízón egek felé tör a bátorító ének: „Ne csüggedj el kicsiny sereg!“, leborulva, boldogan kiáltok fel: Én hiszek! . . .“ * Bajtársaim! Amikor e szívből szívekhez fakadó sorokat elolvastátok és elmélyültetek a gondolatokban, bensőtök őszinte sugallatára hallgatva, érezzétek, hogy mi a megtépett hazában nemcsak egyszerűen testvérek, hanem édes testvérek vagyunk! Egy a célunk, egy a vágyunk, közös a mi örömünk és bánatunk. Ebben a családban nem arathatnak diadalt az egyéni érdekek, nem érvényesülhetnek magán célok, itt vállvetve kell küzdenünk Krisztus Egyházáért és vérző megalázottságában még forróbban szeretett magyar Hazánkért. A nagy eszméket egyesülések töredékei nem valósíthatják meg. Céltalan lenne szövetkezésünk, ha a jövőben is annyi hívőt tudna fogva tartani a közönyösség. Országos egyesületünk kell, hogy az
