Evangélikus Népiskola, 1934

1934 / 9. szám - Grieszhaber Endre Henrik: Az egyházi bíróság szervezete. Hozzászólás dr. Berzsenyi Jenő javaslatához

227

ebbe a betűbe bele van öntve az ítélkező személyek szívén keresztül az evangélium szelleme, a krisztusi megértő és mindeneket megbocsátó szeretet, a méltányosság, az elnéző jóakarat stb. Az egyházi bíróságok egészen más szemüvegen át nézik és egészen más szív szerint átérzik a tényeket.

Mindezeknél fogva az egyházi közbírák munkája sokkal kényesebb és sokkal nehezebb, mint a világi bíráké. Elismerem, hogy a világiaknál is keresztyéni megértéssel igyekeznek keresni különféle mentő körülményeket, de azért mégis csak első a törvény rideg betűje. Az egyházi bíróknál nem elég a törvény rideg alkalmazása, mert ottan mindig beleszól a közbíró lelkiismeretén keresztül maga a legfőbb bíró: a Krisztus és annak evangéliuma! Azért egészen másként rezonál az egyházi közbíró lelkiismerete, mint a világié.

Ha ilyen szemszögből vizsgáljuk az egyházi közbíró ténykedését, akkor ne méltóztassék csodálkozni, ha van a magyar evang. tanítók között, akinek az a tisztség nem kellemes. De biztosíthatom a Felügyelő Urat, hogy ugyanilyen kellemetlen az a lelkészre nézve is. Sőt, meg merem kockáztatni azt a véleményemet, hogy nem kellemes az a nem hivatásos, nem jogász szakember világi bíróra sem.

Ilyen alapon (t. i. a kellemességi alapon) tehát ki kellene kapcsolni nemcsak a lelkészt és a tanítót, hanem még a nem jogászokat is.

A „nem kellemes“ azonban nem lehet ok, sem mentség arra, hogy tanító közbíró ne lehessen. Nem ok, mert talán mégsem húzódik minden evang. tanító a közbíróí tisztségtől. Nem lehet mentség sem, mert hiszen mi tanítók hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy mindenhez értsünk, mindenhez hozzátanuljunk és mindenhez hozzáidegződ- jünk, íme, a lévita kántortanító három ember munkáját is elvégzi, pedig a valóságban csak kettőhöz szakember, mert ezt a kettőt tanulta, ez a kettő a hivatása. És hány lévita tanító van, aki olyan lelki- * ismeretesen hirdeti az Isten igéjét, hogy keresni kell anyagyüleke- zetet, hogy példásabb rendet és szebb egyházi életet találjunk, mint sok filiában tényleg van.

Nem tudom, hány evang. magyar tanítót ismer a Felügyelő Úr közelebbről. De amikor egy igen magasállású magyar közfunkcionárius éppen az idei költségvetés tárgyalásánál állapította meg, még pedig általános helyeslés és elismerés közepette, hogy a magyar tanítóságban ma már olyan kiváló értékek vannak, hogy azok közül sokak egyenesen az egyetem katedrájára valók, akkor a mi evang. egyházunk sem lehet oly szegény, hogy legalább minden egyházmegyében a megfelelő számú és kvalitású tanítói közbíró ki ne kerüljön.

Nagy szegénységről tenne éppen a zsinati törvény tanúságot, ha az előbbi tervezet törvénnyé válhatna és azt hiszem, nemcsak mi evang. tanítók, hanem a mi kiváló tanítóképzőink és azok tanári kara — ahonnét életre keltünk — tiltakozna az ellen, hogy a mai kor tanítója a közbíróságra nem alkalmas.

A kérdésnek megoldása igen egyszerű és igen természetes is. Aki arra nem alkalmas, azt ne méltóztassék megválasztani. Az sem kell, aki ettől a tisztségtől húzódozik, mert az nem kellemes. De