Evangélikus Népiskola, 1934
1934 / 9. szám - Kántori rovat
253 gében nélkülözné a legkomolyabb méltóságot, ami túlméretezett- ségében veszedelmet is hordhat magában. Korszakokat elválasztó súlyos idők nehéz éveiben hivatásukat ideálisan betöltő, munkájukban öntudatos, tempójukban lelkes, egyházszeretetükbenl fáradtságot nem ismerő, áldozatkész tisztviselőkkel tudhat csak egyházunk előbbre jutni s ideális jellemű vezetőkkel az evangélikus egyház részére visszahódítva az evangélikusokat, megvetni ezzel a nyugodt, alkotó évtizedeknek bízó hittel remélt alapját. A hivatását ideálisan betöltő kántornak sokoldalú embernek kell lennie. Nem lehet egyszerűen csak hivatalnok, aki több-kevesebb jóindulattal elvégezve dolgát, senkinek semmivel nem tartozik, hanem legyen szeretetreméltó egyéniség, aki a hívekkel való érintkezésben válogatás nélkül figyelmes, udvarias, mindig a talpig úriember jóleső benyomását kelti. Megnyerő egyénisége mögött legyen meg a hivatásához való teljes felkészültség, amelynek respektálása a legudvariasabb érintkezés mellett is kiváltja minden rendű és rangú egyháztagból a neki kijáró tiszteletet. Zenei felkészültségében is ne legyen egyoldalú és főképpen ne olyan kérdések érdekeljék a legjobban, amelyek közvetlenül nincsenek összefüggésben a kántori hivatással. Gondolok itt például azokra, akik a kántorságban a zenével való találkozásukat mindjárt zeneszerzői babérokkal akarják díszíteni s ahelyett, hogy az evangélikus múltnak és jelennek hazai és idegen zenei kincseit: koráljait, korálelőjátékait, korálfeldolgozásait, motettáit, kántátéit tanulmányoznák: sántán bicegő versekre érzelgős Balázs-utánza- tokat gyártanak, vagy stílustalan egyházi művek tömeges papírra- vetésével érzik magukat hivatásuk magaslatán. Meg kell ezt említenem, mert számtalan esetben volt alkalmam az ilyen kompozíciók halmazát felülbírálni. A legnagyobb veszedelem ebben az, hogy a saját jövendő dicsőségétől előre megittasult szerző, naiv kritikátlansággal és túlsók önimádattal ezzel a zenével traktálja állandóan a közönségét, kik elfogulatlan füllel hallgatva, megunják, sőt meggyülölik rajtuk keresztül az egyházi zenét anélkül, hogy hallottak volna igazán evangélikus muzsikát. S ha annak az egyháztagnak az egyházi, a templomi zene nem jelent már semmit, sőt bántja a fülét, a jóérzését, megszűnt templombajáró lenni; elveszett az egyház számára. Az ideális kántor orgonálásának, éneklésének, karvezetésének, szóval templomi zenéjének nem szabad az ő s általában nem szabad ,,ember“ dicsőségét, vagy hiúságát szolgálni. A templomban elhangzott zene ne a zeneszerzőre hívja fel a figyelmet, ki pompásan szövi mondanivalóit, vagy ügyetlen! kontár a hangok birodalmában, az eldirigált énekkari szám, vagy a hatalmas hanggal vezetett közének ne a kántor fejét övezze glóriával, hanem azét, aki az ember iránti szerelmében a zenét és a zenélés csodálatos ajándékát adta az emberiségnek. Csak annak a muzsikának van jogosultsága a templomban, amely ezt a dicső célt óhajtja szolgálni. Nem behizelgő az igazi templomi muzsika, hanem alázatos, nem érzéki, hanem áhítatos. Nem az a fontos, hogy az istentiszte-
