Evangélikus Népiskola, 1934
1934 / 9. szám - Kántori rovat
254 létén csak látszólag ottlevők unalmának enyhítésére a korálok előtt bravúros passage-okat, hatalmas és különös akkordokat zen- dítsünk az orgonán, hogy elismerő pillantások kísérjék mutatványainkat, hanem a mi templomi muzsikánk azokhoz szóljon, akik énekeskönyvvel a kezükben, lehajtott fejjel lépik át a templom küszöbét, akiknek bátortalan imádsága félénken torpan az Isten hajlékában. Akik érzik Isten nagyságát és saját bűnös gyarlóságukat, akiket véghetetlen megnyugvással tölt el az orgona szelíden megszólaló, békét sugárzó, áhítatosan magasztos, komoly hangja, a lelkűk ráhajol a szélesen! ömlő hanghullámokra s azok emelik sötét mélységek fölött Isten kegyelmének csillogó magasságai felé. Félelmüket bizalommá változtatja, alázatos csüggedtségüket bátor hitvallássá és a sóhajoktól megszabadított szívek őszinte, tiszta Isten- imádatát egységes egésszé összefogva, harsogva indítja meg a felszabadult lelkek zengő kórusát. És megszólalnak énekeskönyvünk versekbe foglalt gyönyörűséges imádságai. Száz és ezer ember lelke ölelkezik össze egyetlen hangban, hogy felszabadult mámoros meghatódottsággal, az istenostromlás csodálatos boldogságával harsogva zengje az ég felé a földkerekség legszebb muzsikáját: a templomi gyülekezet énekét. És búg az orgona, száll az ének, a zengő imádság versei, mint ostromló hullámok veszik körül Isten trónusát és tornyosul az Isten trónusa körül a sok emberi bánat, panasz, szenvedés, könyörgés^ kétségbeesettek és örvendezők, jajgatok és hálálkodók eget ostromlása , . . Azután felnéz az Úr és elnémul az ének, megszűnik az ember hangja, utolsó hullámainak alázatos elcsendesedése buj- dosik még az orgona sípjaiban s azután csend: megszólal az Isten, szava és a kifáradt imádkozok Isten elé teregetett sok-sok fájó kérdésére hull a csodálatos égi balzsam. így olvad össze egységes egészbe a kántori és a lelkészi szolgálat. Egyik megtermékenyíti a másikat. Éz ez a rendeltetése a templomi muzsikának, amelyet azonban csak akkor tud teljesíteni, ha nem szakadozott, eldarabolt, hanem folyamatos; ha az Isten felé emelkedő lélek szárnyalását nem zavarja az orgonán a be nem játszott kéz kusza ügyetlenkedése, a mennyek felé törő gondolatot nem riasztja meg az énekvezérnek minden művészi elemet nélkülöző, súlyos gorombasággal intonált énekkezdése, ha az orgonajátékok és a karénekek nem különálló jelenségek és produkciók, nem önmagukért vannak, hanem akkor jelennek meg és olyan formában, amikor az Istent kereső léleknek a legnagyobb szüksége van a zene támogató karjára. Mindezek persze súlyos követeléseket támasztanak a jó kántorral szemben. Szükséges, hogy áhítattal üljön az orgonához és hogy technikailag teljesen felkészüljön az istentiszteletre. Ahogyan a lelkésznek szüksége van beszéd előtti elmélkedésre, épúgy a kántor is készüljön fel lelkileg. Ne kedélyes esti pajtások fehér asztal mellett jóízű anekdotái csengjenek a fülében, mikor a templomba belép, hanem zongorája, vagy harmóniumja mellett az isten- tisztelet előtti félórán gondolja át az elkövetkezőket. Lehet, hogy azt, amit produkálni fog, nem lehet művészetnek nevezni, lehet,
