Evangélikus Népiskola, 1933
1933 / 11. szám - Az ifjúsági vöröskeresztről
30S Az ifjúsági vöröskereszt vezéreszméje: a gyermek leikébe az emberbaráti eszméket minél korábban, a fogékonyság stádiumában belecsepegtetni; cselekvő jótékonysághoz hozzászoktatni; összekötni a jó és rossz sorsban levőket; közelebb hozni egymást a nemes munkában; mindent ápolni, ami nemes; mindenütt ott lenni, ahol segítségre van szükség; termelő munkára szoktatni, kézügyességét, stílus- érzékét fejleszteni; a közegészségügy alapelemeit az ifjúságon át minél szélesebb körben terjeszteni; mindent a krisztusi szeretet és hazafiasság szolgálatába állítani. Vájjon ezek az eszmék nem irányadói-e a mi iskoláinknak is? De igen! Véleményem szerint az ifjúsági vöröskereszt munkája nem is más, mint kiegészítő, — hogy úgy mondjam — gyakorlati része a mi tanításainknak. Alkotmánytan, egészségtan, vallás, kézimunka, irredentizmus stb. gyakorlatilag mind benne van a vöröskereszt életében. Nézzük csak hogyan! Ha legalább 30 tanuló jelentkezik, megalakítjuk az ifjúsági vöröskereszt csoportot. A tanulók maguk választanak maguk közül elnököt, egy-egy osztályintézőt s a szükséghez képest jegyzőt, pénztárnokot, munkavezetőt, egészségügyi felügyelőket. Az irányítást és vezetést mindig a csoportvezető tanító gyakorolja. Érdekes megfigyelni a kis tisztikar megválasztásánál, hogy már ezeknél a kis gyermekeknél is mennyire előtérbe jut az érdek, hiúság, protekció stb., azok a szempontok, amelyek az életben a nagyoknál érvényesülnek. És nem is gondolnánk, milyen messzeterjedő hatása lehet annak, hogy a gyermek már ebben a kicsiny körben rájön arra, hogy vezetőinek megválasztásánál semmise fontos, csak a munkára való alkalmasság. Nem lényegtelen az sem, hogy a gyermek már ebben a korban megszokja, hogy mint tisztséget viselő valaki, bizonyos felelősséggel tartozik a reábízott munkáért. A gyermek szeret előtérbe jutni s e kis együttesben módunk van őt rávezetni arra, hogy szerepének súlyát is érezze! A tagok pedig — irányításunk mellett —■ tudatára ébrednek annak, hogy a tagság nem abból áll, hogy egy-egy vöröskereszt ülésen megjelenjenek, hanem hogy az ott hallott eszméket az ő kis életüknek minden mozanaiában érvényesíteni kötelességük. Alig pár napja, hogy hazafelé utaztam s a vonatban szemközt ült velem egy fiatal mama gügyögő kis gyermekével és még sokan mások. A gyermek kezébe labdát nyomott a mama s mint előre látható volt, az újra meg újra végiggurult a kocsi szennyes padlóján. Az anya úgy-ahogy ráfújt és ismét átadta gyermekének, aki azt legtöbbször vígan rágicsálta s nyalogatta. És ekkor meglepő dolog történt: a kocsi másik sarkából odalépett egy 8—9 évesnek látszó leányka a fiatal mamához és így szólt: „Néni kérem, tessék azt a labdát elvenni a babától, hiszen az már csupa piszok, megbetegszik a baba.“ Volt ebben a jelenetben valami olyan kedves, hogy mindannyian rámosolyogtunk a leánykára, a mama pedig szinte megrémülve kapta ki a labdát gyermeke kezéből. A leánykát csak akkor néztem meg jobban s láttam, hogy blúzocskáján ott ragyog a vörös- kereszt jelvény!
