Evangélikus Népiskola, 1928
1928 / 2. szám - Major Samu: "d. b."
42 pedig egy olyan érték, amit pénzzel nem lehet megfizetni. Amit látunk azt megértjük, abban megnyugszunk, annak megörülünk, azt elmeséljük stb. stb. A gyermek a látásból tanul legkönnyebben s amit látásból tanult az maradandó. Bizonyosan lesznek kartársak, kik azt gondolják, hogy hiszen az eddigi módszerek alkalmazásánál is látásból tanul a gyermek. Igen, de a különbség óriási. Az én módszeremben a látás olyan, mint mikor valaki az ismeretlen állatokat elevenen látja, az eddigi módszerekben pedig csak rajzban lesznek bemutatva s a rajz után kell a gyermekeknek valamit elképzelni. Vannak gyermekek, akik nem bírnak élénk képzelőerővel, akikkel mindent úgy kell megláttatni. Napjainkban nagyon sokan vannak pedagógusok, akik sok mindent, s így az írás-olvasás tanítását is a gyermekek képzelő tehetségére alapítják. Merem állítani, hogy a legélénkebb fantáziával megáldott gyermek is sokkal szívesebben marad a látás mellet, minthogy a fantázia száguldó paripáján ülve bebarangoljon végtelen mezőket. A gyermeket is főként a valóság, a látnivaló érdekli s csak akkor folyamodik a fantáziához, ha látni való, kézzel fogható dolgok nincsenek, melyek érdeklődését megragadnák, igaz, hogy a madzagra kötött rossz lábas (edény) is beválik neki szekérnek s így a fantázia nagy szolgálatot tesz játékszenvedélyének, de ki meri kétségbe vonni, hogy minden fantázia sutba vetésével ezerszer szívesebben játszik egy igazi kis szekérkével. Igazán sokszor eszembe jút egyik kartárs érdekes megjegyzése, mikor játékalakjaimat nézegetve és bírálgatve elmondta, hogy hogyan hozza ki ő a ,,h“ alakját; fázós gyerek lehel a markába s a h-ban van kéz, nyak, fej, lehelet stb., de a fej (a lehelő gyermek feje) rövid és sajna gömbölyű, a kéz pedig nem ott van oda nőve ahol a ,,h“ alakja kívánná, nem a szájhoz van nőve, hanem a vállhoz, pedig ott a ,,h“ alakjának megfelelően szabadon kellene lennie. Bizony erős fantázia kell ide! Én soha így nem törekedném arra, hogy a h-t megtanítsam, inkább maradnék amellett, hogy felírom a táblára s egyszerűen azt mondom: gyerekek ez itt a ,,h“. Nálam, az én módszeremben nincs ilyen erőlködés. Az én játékalakom a ,,h“ megtanítására a hinta. Ezt lehet hajtani, ezt lehet látni, hogy hinta, ennek árnyéka tökéletes ,,h“. Ha az árnyékát látom nem mondom ki az egész nevét, csak a legeslegelejét, így lesz belőle ,,h“. Ennél természetesebb dolog nincs a világon. Én soha nem adom magamat arra, hogy azt csináljam ami nem természetes. Én nem küldöm szét a gyermekeket a fantázia szárnyán Meseország különféle tájaira, mikor olvasni akarok tanítani, hanem arra használom fel a fantáziát, hogy a gyermek még hazulról is este, reggel elszálljon az iskolába megnézni azokat az érdekes játékokat, amelyekből betűk lesznek. Mert hogy ezekből a játékokból betűk lesznek, azt a legelső órán megmondhatjuk, meg is kell mondanunk a kis oktondiaknak; látnak ők otthon is elég betűt, bizonyosan kiváncsiak is már rá. Most még arról írjunk, mi vezetett engem módszerem megalkotásánál? Már mint kezdő tanító észrevettem azt a törekvést, hogy
