Evangélikus Népiskola, 1928
1928 / 6. szám - Szende Ernő: A tanév végén
170 inas éveit éli a művészethez vezető utón, ahogy a szobapiktor- ság is csak inaskodás a festőművészet terén, ép úgy megvan a tanítás-nevelés körén belül is az inaskodás s ennek szolgálatában az áll, aki csak tanít, de nem nevel. Tanítja azt, amit a tanterv s a felsőbb hatalom előír, tanít rendületlenül napról-napra, óráról-órára. pontosan mint egy jól járó mechanikai gép, de mást aztán nem tesz, nem is tehet, mert hiszen a gépies munka életet nem lehel az anyagba, lelket nem önt a produktumába, hanem csak dolgozik szüntelen, szakadatlan egyhangú monoton zakatolással. A gép — sokak szemében — mi vagyunk s az anyag a 3—6 éves gyermek. Hát ne legyünk gépek! Arra való a tanév vége, egy évi munkánk eredménye, hogy számot vessünk lelkünk megnyugtató érzésével. Ha ez megnyugtat, rendben van. De ha valahol, bármi csekély dologban nyugtalanít, vagy valami határozatlan érzés vibrál benne, azt kutassuk ki, azt küszöböljük ki a tanítás-nevelés gépezetéből s meglátjuk, észre sem vesszük, hogy munkánk egyszerre csak egészen más lesz, mint volt a múltban, a dolog kevésbé lesz fárasztó, mint volt, s hogy sokkal könnyebben boldogulunk, mint azelőtt. Öröm lesz a műhelyben való tartózkodás, öröm az ott való foglalkozás, mert már művészi munkát végző művészekké lettünk. S a művész egész más szemmel nézi azt a faragatlan kőtömeget, azt a sokféle szinkeverékeí, mint a laikus. Ez holt anyagot, haszontalan vászonrongyot lát maga előtt, holott a művész lelke már maga előtt látja a holt tömegben is a kész, a szemet-lelkeí gyönyörködtető alkotást, maga előtt látja az érzést, a lelkesedést, a fájdalmat kiváltó lelki erupciót. Az egyszerű ember azt a kis 3—6 éves apróságot de sokszor korlátoltnak, hogy úgy mondjam, butának nevezi! Nem jut eszébe, hogy valaha ő is az volt s talán nagyon is sokaknak a szemében, s ime mégis emberré lett. Már hogy hogyan, mi módon, ki által? Arra nem gondol. Hát nekünk, tanítóknak is művészi szemmel, művészi érzékkel kell néznünk azt az apróságot, hiszen ez is Isten teremtménye, abban is van talentum, egyikben talán kevesebb, mint a másikban, de van. Van szive, van elméje, van lelke, egy darab magából az istenségből, csak még mindez szunnyadoz benne, vár a formáló kézre, vár a vésőre, a kalapácsra. S a művész tanító lelke kohójában lassankint lepattog arról a csöppségről minden salak s pár év múlva előttünk fog állani a teremtés koronája, az alkotás tökéletes formája: az ember. Igen, művészet a tanításneveléssel való foglalkozás, művészet a siketek, a némák, a vakok tanítása, nevelése, és művészet a gyenge, a közepes és a láng- elmékkel való foglalkozás. Igen, művészet a tanítás-nevelés problémájának a megoldása s ez annál sikerültebb, annál tökéletesebb lesz, minél több és nagyobb a pedagógia terén az odavaló lelkes, művészi gárda.
