Evangélikus Népiskola, 1927

1927 / 1. szám - A tanító az ev. gazdasági szervezkedés szolgálatában

8

soha nem hallott nagy száma a legbeszédesebb tanúja a hitét vesztett, a reményfosztott emberroncsoknak, a mindent megbocsájtó szeretet nélkül élő, szomorú emberfiának. — Kezünket tördelve, kétség- beesetten nézzük őket. .. Mit tegyünk az ember fiával? . . . Hogyan hozzuk egyensúlyba, hogyan tegyük megint emberré az embert? . . ,

Mi, az egyház szolgái, papok és tanítók, az emberek lelki gondozói, hivatásunk parancsa szerint induljunk. Fogjuk meg az elmerülő embert a leikénél fogva. Állítsuk helyre a megbomlott idegzetű emberiség lelki egyensúlyát. Bár mi is roskadozunk a szenvedések és sorscsapások, a nélkülözések, a küzdés sorscsapásai alatt, . . , de a mi lelkünk tele van hittel és szeretettel! Öntsük át ezt a magasztos érzést szenvedő embertársaink leikébe! Roskadozó térddel, de felemelt fejjel mutassunk az ég felé: ,,Erős várunk nékünk az Isten . , .“ Az Isten Fiának igéjével lépjünk a cselekvés porondjára: „Menjetek el széles e világra és tanítsatok minden népeket.. .“

Isten állította a papokat és tanítókat az egyház élére és szolgálatába. Az ő akarata, hogy rajtunk keresztül felvirágozzék ismét az ő országa, itt ebben az agyonsanyargatott, darabokra tépett szerencsétlen magyar hazában is. Istentől eredt hivatásunk, hogy a bajban segítsünk embertársainkon, hogy lelkűket gyógyítsuk, lelkűket erőssé tegyük a küzdelemre, hogy áldják és szeressék a földi életet, melyet az Úr szolgálata teszen széppé és boldogságossá, S ezzel szerezzük meg s érdemelhessük meg a túlvilági boldogságot. Hitet, erős hitet öntsünk a kétségbeesett, megfásúlt emberekbe! Ma, amikor oly rettentő, szívet markoló a tömegek szenvedése és nélkülözése, nem mehetünk segítő kézzel egyenként minden egyes emberhez. Hisz látjuk: a segítségre szoruló ember megingott, nem keres már fel bennünket, . . Nem hisz, nem. remél. Siessünk hát mi az emberhez! A mi szerepünk, a tanító szerepe itt a legfontosabb. Kezdeni a jövő reménységén, a gyermeken kell. Az iskola fokozottabb mértékben, nagyobb gonddal és lelkiismeretességgel, mint valaha — fektessen súlyt a vallásos nevelésre, Ne higyjük, hogy pusztán a formális hittanórával, ha megannyi is a heti órák száma — s a hittanítási penzumok beemlézteté- sével eleget tettünk a vallásos nevelésnek. Távolról sem. Egész tanításunkat az Isten tisztelete, a Krisztus szeretete, a krisztusi szellem hassa át. Minden órának az legyen a tanulsága, hogy csak így és ezen az úton élünk Istennek tetsző életet.

A mindennapi iskolából kikerült gyermekeket ne hagyjuk magukra. Minden egyházközségnek legyen meg az ifjúsági egyesülete, amely a valláserkölcs útjain tovább vezesse őket s könyvtárával, énekkarával, hasznos és szórakoztató előadásaival tegye ünneppé azt a napot, amelyen együtt vannak. Az így nevelt ifjúságot bevisszük azután a felnőttek köreibe. Pap és tanító vállvetve dolgozzék azon, hogy a felnőttek olvasóköre, énekkara, gazdasági egyesülete, szövetkezete ne legyen üres. A szeretetnek, a művelődésnek és a gazdasági érdekeket istápoló ezen intézményeinkben találjon otthónt, támaszt, minden híve egyházunknak. A szeretet szava meglágyítja az emberek szívét, a lelkét befogadó képessé, hozzáférhetővé teszi. Hat látja az