Evangélikus Népiskola, 1927

1927 / 2. szám - A mi harcunk, a mi fegyverünk

19

sem. Magunkért kell tervszerűen többet tennünk- Pártfogókat úgy kell nevelni magunknak; azok nem hagynak el bennünket, azok mellettünk maradnak. Oltsuk bele az iskola, a tanító iránti tiszteletet, szeretetet, amíg a kezünkben van a gyermek, az egyén.

Nézzünk csak széjjel, nem így tesznek-e más testületek is; az egyházak, a katonaság, a földmíves osztály, a munkások? A hatalmas róm.-kath. egyház a kalksburgi, kalocsai stb. jezsuita székházakban, theológíáín nevel magának, tanainak, intézményeinek tántoríthatatlan, mindenre elszánt híthü bajnokokat. Papokat, világiakat, férfiakat, nőket egyaránt. Ugyanígy gondoskodnak lelkes, bátor, meggyőződésük mellett férfiasán kitartó támaszokról a protestáns egyházak is.

És a katonaság is nem ilyen különös, elszigetelt, a civiltől élesen elütő neveléssel kívánja-e mindenek fölé emelni Mars leendő felkentjeit, a jövő világverő stratégiáit?

No hát, csak utánuk kell menni! Ha eddig sokat dolgoztunk, ezután még többet kell, mert ez a ,,plusl magunkért lesz, tanítókért! Ezt a fegyvert senki ki nem ütheti a kezünkből, mert észrevétlenül, anélkül, hogy megemlítenénk, hogy szavakká formálnánk, hogy úgymondjam: a sorok között oltjuk be neveltjeinkbe.

De meg nem tiltja semmi rendelkezés, senki fia, hogy a tanító elszakíthatatlan kapocscsal ne fűzze az iskolához, magához azokat, akiknek jellemét 6—8 évig alakította, értelmi képességeit gyúrta, élesítette.

Nem hiba, nem vétek az, ha egyenesen meg is mondjuk: ,,Fíam, a jó Isten életet adott neked jó szülőid által, de az iskola és a tanítód mutatta meg az utat, amelyet járnod kell, az irányt, amelyet követned kell, és az eszközöket, amelyekkel célodat elérheted- Gyermekeim, gondoljatok erre mindig szeretettel, tegyetek érte mindig — ha a támogatásokat kívánja — annyit, amennyi erőtökből telik,“

Keressen és találjon a tanító alkalmat erre foglalkozása közepette, Kapcsolatba hozhatja a népiskola minden dolgával, vallással, történelemmel, mindennel. Legyen a tanító koponyákba beleírva ez a három szó: UNéveljünk magunknak is.“ Jusson eszébe a gazdaköri munkájánál, szövetkezeti vezetésnél, leventeoktatásnál, minden dolgánál, minden ténykedésénél, melyet a közjóért végez.

Mert a mi harcunk, ez a tanítóharc, nem fog megszűnni azzal, ha legközelebbi céljainkat elérjük; mert új terhek jönnek, új dolgokat találunk, újabb célok bukkannak elénk a jövő végtelenjéből, új utakat keresünk, új ösvényeket tiprunk. És ha ez a varázspálca, a nevelés ilyen hatalmas, sokat ígérő eszköznek mutatkozik, vegyük kezünkbe a mi bajainknál is, a mi nyomorúságunknak enyhítésére, a mi céljaink elérésére!