Evangélikus Népiskola, 1927
1927 / 2. szám - A mi harcunk, a mi fegyverünk
18 kell Isten után legtöbbre becsülni, érte élni, halni, azt nem a nevelés hintí-e el a szívekbe? Hogy a honszerelem magja kiirthatatlanul tenyészik a magyar szívekben, hogy a legszentebb földi erénye, legszebb ékessége volt és marad minden időknek, ez nem a magyar tanítóság munkája-e? Az a világra szóló sok-sok hőstett, mely az elmúlt nagy harcok alatt a Kárpátokban, a Doberdón fel-fellángolt s temetővé változtatta, magyar fej fákkal szórta tele Galiciát, Lengyel- országot, az olasz harctereket, nem azt hirdeti-e, hogy az a mag, amit a magyar tanítók vetettek, siralmasan bő gyümölcsöt hozott? Hogy a mi népünk takarékos, munkás, hogy a legtöbb esetben különbséget tud tenni jó és rossz között, ezt nem mi neveltük-e második természetévé? Hát vájjon mit tegyünk még, hát hogyan van az, hogy mégsem értenek meg bennünket? Hiába kerestünk magas állású pártfogókat, országos nevű embereket ügyünk védelmére? Hiába szervezkedtünk, hiába harcoltunk az élet legszükségesebbjeiért, legelemibb követelményeiért? Vagy talán rosszul választottuk meg a fegyvereinket? Tán csakugyan nem érdemelünk többet, mint amennyit kaptunk? Talán csakugyan megérdemeljük, hogy a magyar kultúra legfőbb őre, felénk fordulva, minden méltányosnak hitt panaszunk helyett így próbáljon elnémítani bennünket: „Csitt! Most ne tovább!“ Ezekre egyenlőre nem lehet feleletet adni. Meglehet, az idő majd fényt, világosságot hoz egykor ebben a földi életben oly búján tenyésző egyéb tenger igazságtalansággal együtt ezekre a dolgokra is, de most úgy látszik, a hamu alatt maradnak ezek a pislogó, de soha el nem alvó tanítókivánságok. Hanem azért a harcot fel nem adjuk! Mert igaz, hogy valamit elértünk már abból, ami harminc év előtt még elérhetetlen cél, csalóka ábránd, titokban mélyről feltörő sóhajtás volt csak; de ma már harminc évvel előbbre mutat az élet óramutatója is. Most hát merre keressék az utat tántorgó lépteink? Tanító testvérek! Csak az elcsüggedés útjára ne tévedjünk, a többin célhoz érhetünk, ha sok, ha nehéz munkába kerül is. Van nekünk egy hatalmas fegyverünk: a nevelés. Csodás valami ez! Sok elismerésreméltó dolgot véghezvittünk mi már ezzel! Hát állítsuk most ezt a varázspálcát, a nevelést, a tanítóérdekek szolgálatába! Mert annyit meg lehet ám tenni, anélkül, hogy vádolhatnának bennünket. Neveljük bele a gyermekbe, ezzel a tömegbe, hogy az állam, az egyház, a társadalom a mi munkánkra épít. Neveljük bele, hogy, ha előkelőnek, gazdagnak született, a vagyona megbecsüléséhez az iskola, a tanító ad útravalóul az életbe értékeset, körültekintést, bölcs előrelátást, — nemes előkelősége megőrzéséhez, gyarapításához lelkierőt, munkakedvet, tudásvágyat, bölcs Ítélőképességet, örök emberi erényeket, társaságbeli külső kellemet, nemes, könyörülő nagylelkűséget. Mi a munkát soha nem sokallottuk, annyit tettünk, amennyit csak tudtunk, de a becsületes munka közben ne feledkezzünk meg magunkról