Evangélikus Népiskola, 1927

1927 / 2. szám - A mi harcunk, a mi fegyverünk

17 A mi harcunk, a mi fegyverünk. Irta: Orbán Károly ev. tanító. Már jó néhány éve, hogy tagja vagyok hol egyik, hol másik egy­házmegye tanítóegyesületének; de kezdettől fogva azt látom, hogy az egyesületi élet munkájának ötven százaléka a tanítók életszintjének megfelelő vonalra való emeléséért és azon a vonalon való megtartá­sáért folyik. Természetes, hogy az élet alakulása, ezer meg ezer vál­tozata, más-más helyzetek teremtésével újabb igényeket támasztat a tanítósággal is. És ez a harc már folyik jó néhány évtizede, folyik azóta, amióta a nemzet szellemi életének irányítói tudják, hogy a népnevelés nemzeti erőtényező s egyedüli biztos alapja a kultúrá­nak, melyre a magyar jövendő felépíthető. Csakhogy a népnevelés és a tanítóság élete annyira szoros össze­függésben vannak, hogy mintegy közös a vérkeringésük. Ikertestvérek, Egy-a vágyuk, egy az életcéljuk, együtt dobban a szivük, A népnevelést a tanítóélet minémüsége hordozza. És ez annyi­szor a felszínre kerülő igazság, hogy szerintem még vitatkozni sem lehetne felette. Ha pedig ez a megállapítás nem sántít, hát miért nem veszik észre, miért nem ismerik el az arra igazán illetékesek, a ki­válóságok, akiknek kezébe adatott a népnevelés irányítása, a tanítók sorsának intézése? Miért kellenek ahhoz évtizedek, míg elismerjék, elhigyjék, hogy a tanítóságot úgy lehet legjobban újabb-újabb tet­tekre ösztönözni, újabb erőkifejtésre sarkalni, ha azt mondják neki, hogy csupán a hivatásának éljen, élete minden perce, lelkesedésének minden szikrája az iskolaügyé legyen; a tisztességes megélhetést az állam szívesen nyújtja, a kenyér gondját a társadalom többi osztályáé­hoz mérten leveszi a válláról. De mindig csak az elsőt hallottuk. Irányt mutattak, új célokat tűztek elénk, más-más eszközöket adtak a kezünkbe, Utravalóul azon­ban a száraz kenyér mellé ígéretekkel tömték meg a tarisznyánkat. Pedig a munkára nem is kellett olyan nagyon bíztatni a tanítóságot, mert dolgoztunk mi bíztatás nélkül is. Dolgoztunk szívvel-lélekkel, becsületes magyar hazafiúi kötelességérzettel, annyit, amennyit a sze­gény nemzetnapszámosi tanító koszton tengődő tanítófizikum s az ígéretekkel tömött tanítólélek elbírt. Hogy mit dolgoztunk ,,,? Szántottuk, törtük a magyar jövendő ugarát s hintegettük bele az igaz ístenfélelem, a felebaráti szeretet, a lángoló hazafiság piros búzaszemeit, — Hogy vihar jött közbe, hogy konkoly is nőtt a tiszta búza között, hogy közben Trianonhoz értünk! Ki tehet róla? Hogy a tanítók munkájának nem termett jó gyümölcse is, ki merné ezt mondani? Hogy az egyházhűség, hogy az istenfélelem él közöttünk, hogy az emberek egymást édes testvéreknek, a világot létrehozó, fenntartó, egy örök istenség gyermekeinek tudják, hiszik a Krisztus tudománya, ke­gyelme által; ebben nincs-e tanítói, nevelő munka? , Hogy a hazát

Next

/
Thumbnails
Contents