Evangélikus Népiskola, 1926

1926 / 6. szám - Státuszrendezésünk ügye

86 gunkról is. Annak hangja ellen sem lehet senkinek sem kifogása. Mi tehát nem izgatunk, de izgatnak az elfogult tanácsadók, akik a közok­tatásügyi kormányt félrevezetik és izgat a rajtunk elkövetett égbekiáltó igazságtalanság! Azon elhangzott kijelentéssel szemben, hogy éppen úgy vagyunk díjazva, sőt jobban, mint a többi állami köztisztviselők, lássunk egy­két ellenbizonyítékot. A státuszrendelet 19. §-nak 4. pontja kimondja, hogy minden ta­nító az ,,A“ fizetési csoportba tartozik. A valóság pedig az, hogy a tanítóság túlnyomó többsége mostohább elbánásban részesült, mint a hasonló (sőt kisebb) előképzettségű tisztviselők, akik a rendelet 5. §-a értelmében a ,,B“ fizetési csoportba kerültek. Való igaz az is, hogy az ,,A“ fizetési csoportba tartozó tanítóságot három évi visszavetéssel az évek óta élvezett fizetési osztályból és fokozatból alacsonyabb fizetési osztályba vagy fokozatba soroznák és ez az intézkedés a tanítóság 75 százalékát érte, még pedig abban az időben, amikor a családfenn­tartás legnagyobb gondjai terhelik. Csak egy példát hozok fel illusztrálásúl. A 16—24 szolgálati év­vel bíró tanítók havi fizetése 10.000 és 20.000 koronával kevesebb, mint az ugyanannyi szolgálati évvel bíró ,,B“ listás köztisztviselőké. Nyilvánvaló itt a tévedés, mert erre csak nem mondhatja a mi­niszter úr, hogy ,,bizonyos árnyalattal még jobban is vagyunk fizetve“, mint a többi tisztviselők?! Az 1922. évi V. t.-c. 20. §-a alapján a vallás- és közoktatásügyi miniszter az 1922. évi 7000 számú elnöki rendelettel az egyes fizetési osztályokba beosztható tanítói létszámot arányosította, vagyis a szol­gálati időhöz mért előlépést szabályozta. Ezt a törvényesen szerzett és élvezett jogot az újabb státuszrendelet indokolatlanúl elvette. Az 1922. évi I. t.-c. alapján pedig a tanítói oklevél egyenlő a kö­zépiskolai érettségivel, így tehát nemcsak ez okból, de tekintettel arra, hogy a mi tanulmányi időnk már túlhaladja a középiskolát végzettek idejét: teljes joggal kívánhatjuk, hogy ugyanabban az előléptetésben részesüljünk, amelyben a velünk hasonló (sőt kisebb) előképzettsé- güek már évtizedek óta részesülnek. És mikor mi a VI. fizetési osztály megnyitását kérjük, nem vádolhat senki sem szerénytelenséggel, tud­ván azt, hogy a velünk egyformán minősíthető tisztviselők részére, sze­mélyhez kötötten, még az V. is megnyílik. Fájdalmasan érinti a ta­nítóságot az is, hogy éppen azok a veteránok, akik pályafutásuk végére értek, akik önzetlenül teljesítették egyház- és nemzetépítő kötelessé­güket, még csak a VII. fizetési osztály első fokozatába sem léphetnek elő. Mi lett volna természetesebb, mint az, hogy szolgálati éveik ará­nyában lépjenek elő a megfelelő fizetési fokozatba? A nem állami tanító helyzete még súlyosabb. Csak nagy huza­vonával, sok esetben csak tekintélyt romboló civakodással, ellenséges­kedéssel jut járandóságaihoz. S itt, úgy látszik, a miniszter úr a taní­tói fizetésről mondottakat önmaga cáfolja meg, aminek legeklatánsabb bizonyítéka az 1926. évi 25.000. számú rendelete, amely konstatálja, hogy a tanító sok esetben meg sem kapja járandóságait s hogy az ebből előálló nélkülözése a tanítás eredményességét veszélyezteti.

Next

/
Thumbnails
Contents