Evangélikus Népiskola, 1926

1926 / 1. szám - Reichel Lajos: Az evang. tanító a népművelés szolgálatában

9

Az evang. tanító a népművelés szolgálatában.

Irta: Reichel Lajos, Iklad.

Lelkem sokszor elmereng dicső múltúnk rózsaligetei, sivár jelenünk füstölgő, üszkös romjai s jövőnknek ma még sűrű, sötét ködfátyolos berkei között.

Ha a múltba nézek, fájó sóhaj kél keblemből: óh, miért nem tarthattuk meg a múltnak csendes boldogságát, miért kellett nekünk azt a szuronyok villanásával s a pusztító tüzek lobbaná? sával felcserélnünk? Izmosán tartottuk, mégis kiesett a szurony kezünkből, mert lelki gyengeség vett rajtunk erőt. És most nem maradt a magyar kebelben más, mint egy érzéketlen, elfásult, áléit lélek.

Ha a jelent nézem, látom, hogy a trianoni híres műtéttel bár elült a hangos harcizaj, de nem nagyobb?e, világot rengetőbb?e az a harc, ami most folyik? A legs'zélsőségesebb erők mérik most össze roppant fegyvereiket: az életösztön a végpusztulással, a jó a rosszal, a krisztusi szeretet a modern pogánysággal, a nemzeti a nemzetközivel.

Ebben a nagy mérkőzésben nekünk magyar tanítóknak ve# zéri szerepet kell vállalnunk! Soha oly felelősségteljes helyzete nem volt még a magyar — elsősorban pedig az evangélikus? magyar — tanítónak, mint ma, mert ha ebben a tusában újra gyenge lesz a magyar lélek, ha a visszavonás átkát nem tudjuk kiirtani a magyar keblekből, akkor a szittyák hazáját végenyészet fenyegeti. — Két szent ügyünk van, amit féltenünk kell: k r i s z? tusi egyházunkat és ezeréves hazánkat. Ha e két drága talizmán közül akár az egyiket is elveszítjük, akkor mi is elveszünk!

De hát miként vezérkedjünk mi tanítók e nagy harcban, ho? gyan kerüljük el a magyarok Istenének méltó haragját? Azt hi? szem, tán senkinek sincs jogában abban kételkedni, hogy mi evangélikus magyar tanítók e nagy küzdelemben, e döntőharc? ban is, mint mindig, most is azokkal állunk csatasorba, akiknek jelvényünk: Krisztus véres keresztje, az ezeréves dicső szent? koronával. Fegyverünk pedig az egymást megbecsülő, megértő szeretet s az alázatosság. A harcban mint rajparancsnokok kö? vetjük mindenben a nálunknál magasabb rangú vezéreket, kik hasonló jelvénnyel s hasonló fegyverekkel vezetnek rohamra minket.

De vájjon kik lesznek a mi csatárjaink, akikkel a nagy csa? tára addig is felkészüljünk? Azok a szegény, sokat hányt?vetett magyar lelkek, akik közé az isteni gondviselés kihelyezett minket, — a magyar falunak az a sokat gyötrött?kínzott, sok áldozatot hozott s mégis évtizedek során át hálátlanul elfelejtett, elhanya? golt jó magyar népe! Az a hű nép, amely úgy jó, mint rossz na?