Evangélikus Népiskola, 1926
1926 / 5. szám - A Magyar Tudományos Akadémia és a tanítóság
68 által még mindig meg nem értett és érdeme szerint éppen azért nem is méltatott, igénytelen tanító. Azzal, hogy a Halhatatlanok e fényes Gyülekezete a nemzet napszámosainak szürke tömegéből kiemel egyeseket — akiknek egyéb érdemük nincs, mint az, hogy dolgoztak és a rájuk bízott tálentumok- kal legjobb tudásuk szerint és hűségesen sáfárkodtak —, leveszi a hályogot az elfogultság vakságában szenvedők szeméről és megnyitja füleit azoknak, akik lelki süketségükben sohasem hallják a keblünk mélyéből feltörő panaszos sóhajokat. így tudja meg azután a felfigyelő társadalom, hogy a tanító nélkülözhetetlen kultúrelem és a verejtékes munka martírja; hogy az embereknek ama fajtájához tartozik, akik nem megélnek az eszmékből, hanem meghalnak, ha kell, értük és meghalnak, hogy azoknak életet adjanak. — Azért oly fenségesen szép a tanítói hivatás, de azért is, mert egyúttal főpapi is! A nép nevelője csorgatja a nemzet üres serlegébe rajongó szere- tetének, fanatikus hitének megszentelt olaját: lelkét! ő’egy magasabb rendeltetésnek kiszemelt eszköze. Ott ül ő is, a többiek közt észrevétlenül a honszerző népnek láthatatlan szövőszéke mellett és bogozza fáradhatatlan kézzel egy újabb évezredes létnek széttéphetetlen szálait. Őrségre kirendelt katona ő, aki vésszel-viharral dacolva ott áll rendületlenül a nemzet jövőjének kapujában. Talán feszítő vas a Végzet kezében, amellyel az a jelen sivár állapotát sarkaiból kiforgathatja és a magyar glóbuszt régi helyzetébe ismét visszazökkentheti. — A tudomány aediljei innen a sella curulis megközelíthetetlen magasságából alátekintve észrevesznek és magukhoz felemelnek két szerény munkást, mert magvetőket látnak bennök, akik elesettségünk e gyászos napjaiban a hitnek, bizalomnak, reménynek, a régi nagyságot olthatatlánúl szomjúhozó és a gyehenna tűzével perzselő vágynak, de az erőgyűjtésnek és leszámolásnak magvait is hintik a csüggfedt lelkek barázdáiba és akik mindennapi búzgó imájukban azért ostromolják a Mindenható trónusát, hogy ez a vetésük egykor szárba szökhessen, kalászba borulhasson. Nagyméltóságú Elnök Úr! Úgy érezzük, nem magunkban állunk itt, hanem mellettünk és körülöttünk felsorakoznak most sorstársainknak százai és ezrei, hogy kitüntetésünk dicsőségében osztozkodva, hódolatteljes tiszteletüknek és mélységes hálájuknak kifejezést adhassanak. — Felsorakoznak, hogy újból elkötelezzék magukat és egy újabb szent fogadalommal és annak becsületes betartásával méltókká legyenek e magas kitüntetésre a jövőben is. Mi magyar tanítók hívek maradunk tradicióinkhoz és olyan eszményi célt tüzünk magunk elé, melyért küzdeni nemcsak kötelesség, de dicsőség is és amelynek elérése minden harci babérnál szebb és kívánatosabb földi jutalom. Azért agyunknak minden kitermelhető gondolata, lelkesedő szívünknek minden dobbanása, minden megrendülő idegsejtünk csak egy lebírhatatlan, kemény akaratban csúcsosod- hatik ki: törhetetlen hittel csüngeni a biztosan bekövetkező magyar feltámadás diadalmas gondolatán; — elvezetni ezt a hányatott, kálváriát járó szerencsétlen népet a megdicsőülés felé, és a sokat han
