Evangélikus Népiskola, 1926

1926 / 1. szám - Szombath Ernő: Az iskola és a társadalom

4

volna? Akkor meg nem bírja! S ez igaz is! Sokasok szegény gyű* lekezet van, ahonnan már kérni nem lehet, nemhogy kö\*etelni! Hát hallgat a tanító s fátyolos szemmel tekint az asztalt körül ülő gyermekekre, akiknek ime egy porcióval ismét kisebb falatot adhat.

S ha a kultuszkormány kötelezné az egyházakat a sokféle s általa megvontak megadására? S a tanító követelné is!? Hát kö* szőnöm szépen azt az állapotot, ami ott teremtődne! Pokol lenne ott a tanító élete! Áldástalan a munkája! Ugyan hirdethetne az analfabéta tanfolyamot, iskolánkívüli népművelést, felolvasást s a jó Isten tudja,, még mi mást, amivel pedig ugyancsak megtömik a tanító tarsolyát! Hát így akarjuk az iskola számára megnyerni a társadalmat, kivált a falusit? A falusi nép már — úgy*ahogy — megszokta a faluban az iskolát. De annál kevésbé még a tanyai nép, a pusztai lakos, aki most is azon mesterkedik, hogy és miként vonhatná el a gyermekét az iskolától. A pénzbüntetés? Édes* keveset lendít a dolgon. Inkább csak árt a tanítónak, ha kiírja a mulasztót. Még nem emelkedett a kultúra legalsó lépcsőjére sem az a pusztai béres, hogy belássa azt, miszerint a tudás van oly fontos tényező az ő életében, mint az anyagi napszám elvesz* tése. Nála ez a fő, az előbbi csak mellékes valami. Ha van belőle egy kevés, éppenséggel nem bánja, de lelkesedni nem tud érte. Beszélhetnek ennek arról, hogy a kultusztárca ma honvédelmi tárca! Ez csak egy szép kiszólás, de a nép között visszhangra nem talál. Meg nem érti. S ha érteni akarja, mindjárt katonára gon* dől. S ettől irtózik ma! Ezért csak mi tanítók és tanárok lelke* sedhetnénk, ha másként volna sok minden, ami nincs úgy. Ne* künk, tanítók és tanároknak, külön státus kellene! Olyan, mint teszem azt, a bíróságé. A mi munkánkat ne nézzék az illetékesek pusztán hivatalnoki munkának, mert elvész az a nép, ahol a pae* dagogusok csak rideg hivatalnokórai munkát végeznek! A tani* tás, a nevelés egész lelket, teljes odaadást kiván! A mi kezünkre van bízva egy egész ország jövendőjének a megalapozása! Mi nem lehetünk hivatalnokgépek, nekünk egész embereknek, jel* lemszilárd egyéneknek kell lennünk! S hogy azok lehessünk, ah* hoz a megsegítő lépést a kormánynak kell megtennie, neki kell a hónunk alá nyúlnia s talpra állítania, hogy lehessünk függetle* nek, mentek minden anyagi gondoktól, hogy csak hivatásunknak élhessünk, annak szentelhessük minden percünket, minden gon* dolatunkat és érzésünket. Aki rajtunk segít, az a nemzeten segít! Ezt kellene a mindenkori kormányoknak szem előtt tartani. Ak* kor lenne csak igazán lelkes gárdája a tanügynek, ha nem kellene bajlódnunk a fizetés behajtásával, ha nem kellene perekkel ve* sződnünk, nem kellene ezernyi mellékkereset után szaladgálnunk, hanem csak hivatásunknak élnénk. De így? Próbáljuk hát csak áthidalni a hézagot! Szerezzük meg hát az iskola részére a falusi társadalmat! Rajtunk nem fog múlni, az bizonyos! Amit embe* nleg megtehetünk, azt meg is tesszük magyar hűséggel, magyar