Evangélikus Népiskola, 1925
1925 / 7-8. szám - Krug Lajos: A közösség gondolata az iskolában
Ill egymás ellen már az iskolában is kifejezésre jutott. Az iskola sokféle rangfokozatával, cenzúrájával, büntetéseivel azt hirdette büszkén, hogy az élet számára készíti elő növendékeit, pedig csak az emberben eredetileg szunnyadó testvéri érzésnek teljes megnyomorítását segítette elő. Azért utópisztikus ma a közös, vállvetett küzdelem a pénznél és jóllétnél jóval magasabb javakért.“ Ezt írja a ,,Paedagogik deines Wesens“ — és ezzel a mai európai embernek egy mélyen gyökeredző lelki alapbajára mutat rá. Az emberek szorosan egymásmelleit élnek és kell is egymás mellett élniök, pedig valamennyien telítve vannak olyan nézetekkel, melyek egymás ellen izgatják őket. Ennek legborzalmasabb példája: a világháború. Ez a sokszor eltakart, titkolt, de kirobbanásra bármely percben kész állapot az emberiséget képtelenné teszi közös, positiv munka végzésére. Ennek tehát el kell tűnnie, hogy helyet engedjen az új eszmének: a közösség hatalmas gondolatának, így lép előtérbe a szociális paedagogia eszméje. A hatalommal teljes tekintély helyébe, a vezetésnek belső fölénye lép. Ezen alapgondolatnak köszönhetik a közösségi iskolák is elnevezésüket. De ezt a nevet sem ők adták maguknak, hanem másoktól kapták. A különbség a közönséges és a közösség iskolája közt szembetűnő. A közönséges iskola arra kényszeríti a tanítót, hogy szigorú fegyelmet és mindenben rövidre fogott rendet tartson. De rend alatt nem értjük mindig ugyanazt. Aki megszokta, hogy a külsőségektől eltekintsen és mélyebben kutat a lélekben lejátszódó jelenségek után, az csakhamar ezen rend mögött tátongó ürességet is fogja észrevenni. Nem szokatlan jelenség, hogy jó fegyelmükről híres osztályok azonnal lármás, rakoncátlan vandálhaddá alakulnak, ha a tanító néhány pillanatra távozik. Az iskolában gyakran valóságos lelki űr és ellentét tátong tanító és növendék közt. Valóságos hadiállásban vannak egymással szemben és e körülménynek megfelelően vagy tompa tehetetlenségben, közömbösségben, vagy bénító gyűlöletben nyilatkozik meg az ellenséges indulat. Azt mondja sok kartárs: „A tanító kötelessége és feladata, hogy ebből a harcból mindig győztesként kerüljön ki.“ A rend és fegyelem a legtöbb esetben csak kivülről alkalmazott béklyó, — egy az ellenkező részek köré kovácsolt abroncs, amely abban a pillanatban, amint a rendet teremtő erőszak megszűnik — a renddel együtt el is tűnik. Ez kisebb-nagyobb mértékben állitólag akkor következik be, ha az emberek azon a pályán megindúlnak, amelyre a nevelőintézetek előkészítették őket. Hány fiatal ember vergődik akkor iránytű és kormányrúd nélkül fejlődésének éppen legnehezebb napjaiban! Annak a tendenciának, hogy kivülről teremtsen rendet, eszménye a belső ellenség ellen katonailag erősen szervezett monarchia. Ebben az emberek két csoportba oszthatók. Az egyik parancsol és rendelkezik, a másik pedig engedelmeskedik, A rendelkező fél állandóan féken tartja a alárendeltet. Ez az állapot azonban nem más,
