Evangélikus Népiskola, 1925

1925 / 7-8. szám - Krug Lajos: A közösség gondolata az iskolában

112

mint szünet nélküli krizis. A közösség iskolájában ezt a rendcsináló hatalmat külön-külön minden egyedbe bele akarják plántálni.

Hogy ez miként lehetséges, azt már csak akkor látjuk, ha a közönséges iskolától a közösség iskolájához vezető utat kisérjük figyelemmel és az átmeneti epochát juttatjuk szóhoz.

„Munkánknak és közös életünknek kezdete — mondja az egyik tanító — kaotikus volt. Ezt tudtuk, de ennek hátrányait azért könyüszerrel el is viseltük. Kívülállónak természetesen halvány sejtelme sincs arról, hogy mi mindent kell és kellett száz — meg száz gyermekszívben előbb megoldanunk, hogy mint olyan tanítók állhassunk elébök, akik minden nekik kölcsönzött tekintélyből kivetkőztek és akik nem akarnak másoknak látszani: csak embereknek! Akik nem akarnak mások lenni: csak jó bajtársak és barátok!

Az én csoportom és jó magam is — mondja ugyanaz a tanító — azt gondoltuk, hogy hamarosan csendes és rendes munkához foghatunk. De nagyon csalódtunk. Az első hetekben állandóan zavartak bennünket és az iskolában sokszor elviselhetetlen volt a zaj. — Növendékeim, akik átlag 13 évesek voltak, csüggedni kezdettek és azt mondották: bár maradtunk volna a másik iskolában! Sokat törtük azon közösen a fejünket, miként segíthetnénk a bajon, de nem találtunk kivezető útat. Vagy talán csak mi magunk voltunk oly érzékenyek? Vagy nem volt a többi csoportoknak sohasem kedvük ahhoz, hogy egyszer csendesen olvassanak, írjanak, vagy rajzoljanak? Vagy az volt a baj, hogy minden csoport arra az időre helyezte a szünetet, amikor a többiek tanultak és pedig csak azért, mert ez az ő munkaidejükbe így illett be legjobban? Nem tudtak az egyes csoportok tekintettel lenni egymásra?

Ezek a kérdések vetődtek fel minduntalan. Mi sokszor hittük, hogy mint egyedül álló csoport semmire sem megyünk. Bármenynyire is tárgyaltuk ezt a kérdést, segíteni a bajon nem tudtunk, — azért az erélyes védekezésnek initiativája nem mi tőlünk indult ki. Ez egy napon más csoport kezdeményezésére történt. Ez a csoport is nyilván ugyanazon lehetetlen állapot miatt szenvedett. A kezdeményező csoport érettebb volt a mienknél és talált is a baj elhárítására utat és módot. Meghívót kaptunk tőle egy általános tanulógyűléshez azzal a napirenddel: „A rend a mi iskolánkban.“ A gyűlést egy 12 éves leányka hívta össze, aki azt azután, — dacára a sok zavaró közbeszólásnak — igen ügyesen és tárgyilagosan vezette . Sok panasz hangzott el, anélkül, hogy az egyik vagy másik csoport ellentmondott, vagy védekezett volna. Nagyon érdekes volt annak a megfigyelése, mint viselkednek az egyes felszólalók? Nemcsak másoknak tettek szemrehányást, de magukat sem kimélték.

„Nem ügyeltünk kellően arra“, .... vagy: „nem voltunk a többiekre tekintettel . . .“

így és ehhez hasonlóan hangzott el a sok önvád. Az összes felszólalók megegyeztek abban, hogy kölcsönös figyelemmel lehet és