Evangélikus Népiskola, 1925
1925 / 6. szám - Benedek Vince: Gyurátz Ferenc †
84 akit az evangélikusok iránt táplált rokonszenve az ünnepélyre elkésztetett, így szólt hozzám: „Nem tudom kitalálni, hogy miben rejlik a titka annak, hogy az önök püspöke, ki olyan egyszerű ember, hogyan lehet mégis oly méltóságteljes, hogy az idegen is kénytelen tisztelettel lenni iránta.“ Nem hittem, hogy ez a megjegyzés, amelyet akkor több is követett, még ennyi idő múlva is, visszacsengjen a fülembe. Most, midőn ez elegiát irom, teljességgel nem tudok menekülni tőle. Most látom, hogy gondos megfigyelés után volt mondva. Evangélikus vallásunk fő jellemvonása az egyszerűség s ha az evang. püspök ebben tűnik ki, arról tesz tanúságot, hogy ő az evangélikus, általában a protestáns elvet híven megvalósítja. Gyurátz Ferenc jellemzésére nem mondhatunk többet, mint amennyit egy idegen vallásu nőtől idéztünk. Annyit tudunk, hogy őt nemcsak tekintély, hanem szeretet is környékezte mindenhol. Mert ő szeretetet vetett és azt is aratott. Az egyház veteményes kertjének művelői: a tanítóság iránt is meleg rokonszenvet, megértést és megbecsülést tanúsított, amellyel a tanítóknak is őszinte tiszteletét, szeretetét és nagyrabecsülését szerezte meg. Ezért a rokonszenvért, megbecsülésért tartozunk hálával Gyurátz Ferenc emlékének, amely közöttünk, tanítók között, soha el nem halaványulhat. Ezt a mélységes hálát juttatta kifejezésre a sírnál KrugLajos, midőn az egyházkerület és az egyetemes egyház tanítósága nevében elbucsúztatta a főpásztort, aki egész életén át tanítónak is vallotta magát. Aki talán épen azért emelte fel magához azokat is oly megértő atyai szívvel, akik mindig vetnek, de ritkán aratnak, akiknek verejtékes munkája még csak a későbbi nemzedékeknek hoz kalászt. Azért csüngtünk oly rajongó szeretettel apostoli alakján, azért bíztunk oly föltétlenül benne. Bizalmat erőltetni nem lehet; ázt ki kell érdemelni. Ez a drága kincs csak annak jut osztályrészül, aki a szíveket záró kapuról, tapintatos, jóságos, gyengéd kézzel a pántokat el tudja távolítani. Ő tudta. Közelében mindig éreztük mérhetetlen jóságának felénk sugárzó melegét. Mellénk állott mindig, ha szükségét látta és pártatlan bíránk volt mindenkor. Azért hajoltunk meg előtte hódoló tisztelettel, mert éreztük, hogy az ő ítélete egy fenkölt, a mindennapiság gyarlóságain messze túlemelkedő, megtisztult léleknek megnyilatkozása. Emléket állított tehát magának, amelyet az idő vasfoga ki nem kezdhet. — Egymásután következő tanítógenerációk áldani fogják azt a férfiút, aki kiváltságos magas állásában is megmaradt Krisztus egyszerű szolgájának és önzetlen, igaz barátja az egyház és haza napszámosainak. Az egyházkerület és egyházegyetem tanítósága azért ülteti a hála soha sem hervadó repkényét fejfája mellé. Lelkünk egy darabja ott virraszt összeomlott porsátora felett. Legyen áldott emlékezete, csendes pihenésé! Győr. Benedek Vince.
