Evangélikus Népiskola, 1914
1914 / 1. szám - Perényi Rezső: Reflexiók
IÖ letesedés. Már pedig én szebb formát a tökéletesség felé törekvésre nem ismerek, mint iíyen helyzetnek megvalósításán munkálkodni. De ez nem egy ember munkája. Vállvetett, egymást megértő, kitartó, úttörő, folyton előretörő munkára van itt szükség. A jó. pap és a jó tanító tit — ezen a téren találkoznak. Ámde az emberek utai kifürkészhetetlennk. A gyarlóságaik még inkább. A fenti ideális kép után, mely a lelkemet égeti s besugározza: a másik szélsőségnek ecsetetésébe nem bocsátkozom. Csak nehány megjegyzésre szorítkozom, a tények valódisága következtében. Az egyik tény az. hogy a néptanító kevés helyen áll az őt megillető pozícióban. Nem kap levegőt, rosszul érzi magát. Ebben a föltevésemben megerősített Borsody János kartársamj aki „A tanttóság és a patronázsmunka“ c. hatalmas munkájában mindnyájunk leikéből beszél. Úgy érzem, hogy lelkünk a távolból összeölelkezik, ha egymásnak tudtára adjuk, hogy milyen egyformán gondolkozunk a néptanító munkaköre tekintetében. Uraim ! Hatalmasok és közkatonák ! A helyzetnek, a tényállásnak legnagyobb hibája az, hogy a néptanítót nem környezi az őt — fontos hivatása után — megillető tisztelet. Bizonysága ennek maga a nép, amely egymás közt így beszél : „Voltam a tekintetes főjegyző úrnál,“ „a nagytisztelendő főtiszteletü úr azt mondta, hogy . . . stb.“ És most: „Eredj a kántorhoz anyjuk s kérd ki azt a gyerököt,“ „majd megmutatom én annak a tanítónak . . .“ (sic). Kartársaímat tanukúl hívom, hogy ez — sajnosán — így van. A nép példaadás után indul. Éles megfigyelése hosszú időn át arra a meggyőződésre vezette, hogy a tanítót csak akkor kell urazni, ha szemben beszél vele. S ez mindaddig úgy lesz, amíg gyökeresen meg nem változnak a felfogások. Ami értékünket „erő“-kkel mérik. Tanerő! attól egykét stációval lejebb van a „lóerő.“ Miért nem mondják ezt: „irodaerő ?!“ De, sötétség rajzati félre! Ha nagy Lutherünk a tizenhatodik század tanítóját úgy megbecsülte s az anyaszentegyház szempontjából munkáját annyira értékelte s kimondodotta, hogy a papnak és tanítónak egymásra utalva „holtig kell tanúlnia — akkor ezen megbecsülésre a jelen század egyházához ragaszkodó tanítója még inkább rászolgált I Az egyházához minden körülmények között hü néptanítói
