Evangélikus Népiskola, 1910
1910 / 1. szám - Tárca
Ezek a tanílók nem is vágyakoztak babérokra, — hogy a nép szeresse és tisztelje, — hanem csak — tűrje. Igen tűrje. Mert akkoriban hamar kitették ám a — szűrét. Úgy fogadták föl, mint a cselédet. Sokszor csak évről-évre. A céhmesternél egy tokkal állott fölül. De. ha az „fizető gazdája“ volt, — akkor alatta. — Legnagyobb támasza volt a lelkésze. Viszont — mehetett. Ebből származott azután sokszor — e két — testvér, — a lelkészek és tanítók között, — az áldatlan viszály. S ennek a viszálynak az oka, — valljuk meg négyszem közt a tanító volt. Jobban a tanító műveltség hiánya. Gyakran magaviseleté. A lelkész — állásából kifolyólag, — ha netán szemrehányást tett. A függés érzete pedig csak növelte a viszályt. — Bizony gonosz dolog is volt az, midőn a tanító a lelkész személyének volt kitéve. — Hát amidőn a lelkész a híveivel, — a gyülekezettel rossz viszony, ban volt. Ekkor volt ám a tantónak elől tűz, hátúi viz. Bizony ilyenkor a tanítónak Krisztusi türelemre és Salamoni bölcsességre nagy szüksége volt. Sokszor az se segített rajta. Függött állása — ég és föld között — mint Mohamed koporsója. (Kenyere, családja, jóléte pedig kockán függött). Itt lenézték, ott kinézték, emitt kicsapták, amott megszökött. Egyik önmegtagadással küzdött a létért és magasztos hivatásáért ; a másik szárnyaszegetten letört, s ajkán az elkeseredés eme szavaival : „Akit az Istennek gyűlölnek tanítóvá tesznek,“ ki életunttá, — ki embergyülölővé, ki iszákossá lett — és — elzüllött. „S ilyenek sokan voltak ?“ kérdém. „Nem mondhatnám.“ „Pedig az ember szavaiból ezt következtetné.“ „Lehet. És még sincs úgy.“ „Miért?“ „Mert az a folytonos függés és bizonytalanság tudata, szülte a szerénység az alázatosság, és a becsületesség érzetét. Tudta mindenik tanító, hogy mi lesz a következménye. Statarialiter végeznek vele. Pedig tudjuk, hogy a „statarium“ mindig gyökeresen tisztít. Tisztított is úgy, hogy elmondhatom, miszerint hitvány, becstelen ember nem volt köztük. Mert nem lehetett. „De én úgy tudom, hogy sok volt közöttük a részeges. Hiszen — fájdalom, — az akkori Írók, sőt sok a maiak közül is igy jellemezték a tanítókat.“ „Ezt én is tagadni nem, de menteni tudom.“ „Hogyan ?“ „Tudja Öcsém az akkori tanítókat, különösen a derekabbakat nemcsak tanítónak, hanem egyben jegyzőnek is alkalmazták. És mint jegyző az egyeseknek nem díjért, hanem többnyire áldomásért dolgozott. S tudjuk, hogy a magyar ember, ha ád, ha vesz; ha pörvesz- tes, ha pörnyertes, ha alperes, ha felperes, — de iszik áldomást. Ha maga nem is iszik, de az áldomás el nem marad. Isznák, — kivülötte
