Evangélikus Népiskola, 1910

1910 / 1. szám - Aluquis: A "tintanyalók"

22

abban, hogy a nyilvánosan hirdetett gyűlöletnek okának is kell lenni. Hol tehát a forrás ? Miből fakad a nagy gyűlölet ? Talán még kis gyermekkorából származik? Tényleg tudok rá esetet, hogy nehéz fejű gyermekek hirtelen kezű tanítójukra egész életükön át haragudtak. Én mint tanító, ezen esetben igazat adok a gyermeknek a tanítóval szemben. Ha ez az eset állana fenn, úgy igazat adnék részben tisztelendő úrnak is. Azért részben, mert azt tudni méltóztatik, hogy az egyedért az összeséget gyűlölni nem lehet.

Vagy azt akarta talán mondani, hogy gyűlöli a tanítót, aki csak tanít és nem nevel is ? Ez más szavakkal körül Írva igen szép téma, de hogy sértés nélkül alaposan kifejthessük, ahhoz igen nagy tárgy- ismeret, rendkívül finom érzék, iskolázott elme és fegyelmezett ész kell. Hogy milyen mértékben rendelkezik ezekkel tisztelendő úr, azt én nem tudom, de hogy kevés szerencsével beszélt a kényes kérdésről azt fényesen igazolja az a szomorú körülmény, hogy még a tanfelügyelő békéltető beszéde sem tudta a rossz hatást eloszlatni.

Általánosan elfogadott igazság, hogy nem az állás adja meg az embernek a becsét és értékét, hanem az ember az állásét. Az oklevél még nem tesz senkit naggyá, az csak egy belépő jegy az élet nagy színpadára, s annak értékét a tulajdonosa által végzett hasznos munka adja meg. Aki f ő d u d á s akar lenni, az ne feledje és ne tévessze szem elől soha b. Eötvös Józsefnek fennt idézett mondását.

Nagyon rossz szolgálatot tesz egyházunknak az, aki csak akkor ád életjell magáról, amikor gyűlöletet hirdethet a tanítói kar ellen.

„Aki szelet vet, vihart arat!“ Ezt tartja a magyar közmondás és én az olyan munkást, aki ilyen dologra pazarolja erejét nem gyűlölöm, hanem igen nagyon sajnálom

Azt hiszem tanító társaim velem éreznek.

A „tintanyalók.“

E címen jelent meg e folyóirat múlt évi decemberi számában

egy szokatlan műfajú közlemény.*) íróját úgy látszik, az a jó akaratú szándék vezette, hogy megmulassa azon útat, amelyen haladva a tanító a müveit társadalomban az őt megillető tekintélyt elérheti.

*) Meg keli jegyeznem, hogy cikkíró tulajdonképen annak a fejtegetésével kezdte s lapokon át azt igyezett kimutatni, hogy a kérdéses közlemény nem moudható népszínműnek, hanem valami életkép-félének. Ennek a közlését fölöslegesnek tartottuk, hiszen nagyon nyilvánvaló volt, hogy cikkíró csak kedélyeskedő hangon akarta a kérdés ilyen szokatlan, a kritikát természetesen, meg nem álló formában fejtegetni, — egyébként sem nagy szerencsével, mint arra a szerkesztői megjegyzés is rámutatott. — Meg kell még jegyeznünk, hogy „a tintanyalók“ szerzőjéhez intézve egy nyílt levél is érkezett hozzánk Anonym» s-tól, mely szintén foglalkozik a szóban forgó cikk formátlan formájával, tárgyilag pedig körülbelül ugyanazon kifogásai vannak, mint jelen közleménynek. Ne vegye rossz néven Anonymus, hogy erre a sikerületlen dologra nem akartunk lapunkból több helyet lefoglalni! Azonban nyílt levelének egy passzusát, — mellyel mi is egyetértünk, — jónak látjuk kiemelni: „Ne terheljük, ne hozzuk kénye) metlen helyzetbe a szerkesztőt olyan munkák kiadatásával, melyeknél nem tartalmi, de személyi, vagy más jóindulatú szempontok esnek döntői eg a serpenyőbe!“ — A kifogásolt cik közlését különben csupán a szőnyegen levő „lekicsinylés“ kérdése tette kívánatossá. És most ezt a vitát magunk részéről befejezettnek nyilványitjuk, Szerkesztő.