Evangélikus Népiskola, 1910

1910 / 1. szám - x–y: ?

erőmutatványai dacára sem tudott eddig az ahhoz vezető út emelkedő tájékának még csak legalsó fokára sem lépni. Ezt a sajnos állapotot pedig mi rendkívül sajnáljuk, Mert így minő világrendítö és boldogító reformeszmék mennek veszendőbe, anélkül, hogy testet ölthetnének, azt elképzelni is bajos dolog.

Ez az űr — mint egyik legutóbbi tanítóegyesületi gyűlési tudósításból olvastuk — legutóbb két ily nagyszerű feljegyzésre méltó erőmutatvány produkálásával, reformeszmével vonta magára a közfigyelmet. Az egyik az érzelmi, a másik az értelmi téren mozog. Az egyik annak bájos és leplezetlen kijelentése, hogy ő bizony »nem szereti a tanítókat,« a másik pedig — ami bizonyára az elsőnek folyamánya — hogy a tanító egyesületi gyűlések templomban-tartása s azok alkalmával az eddig még mindenütt szokásos harangoztatás teljesen fölösleges és jogtalan.

Ami az elsőt illeti, t. ihogy ő nem szereti a tanítókat, azt ezer örömmel vesszük és ezer szerencsének tartjuk. Mert legyen meggyőződve, úgysem menne egyik sem hozzá légyottra, vagy pedig — uram bocsá — feleségül. De ez a nagy öröm és nagy szerencse nem is éppen ebben, hanem főként abban rejlik, hogy annak hatása alatt a tanítók mind együtt maradhattak, úgy ott a gyűlésen, mint állomáshelyeiken, és még mindig együtt is vannak s végezhetik iskolájukban nehéz, de áldásos munkájukat az egyház, a haza s az emberiség javára. Mert, ha ennek ellenkezőjét mondja s véletleuül szerelmet vall a tanítóknak, ezek ijedtükben úgy futottak volna széjjel, még az opere .ciás tengeren túl is, hogy még kötéllel sem lehetett volna őket összefogdosni és inkább a — halált választják. Ezm* öröm és szerencse tehát, hogy nem így történt, mert ez esetben mi lett volna abból a szegény tanügyből ? Biz az nagy kárt szenvedett volna! Ennek ellensúlyozására azonban egy igen praktikus móddal lehetett volna reperálni a bajt, t. i., ha ő, sajátos szívbeli érzelmeivel, maga állt volna be tanítónak s élére a tanügynek. No, szervusz gyereksereg! Ha még nem hallottál nevelő hatású szóáradatot, melynek se eleje, se veleje, gyönyörködhettél volna benne s okulhatnál belőle s oly derék emberré cseperedhetnél, hogy ilyet hetedhét országban sem lehetne találni, ha ugyan te is rémültödben még idejében — meg nem szöknél. Tehát mondom, ezer öröm, szerencse és óriási haszon, hogy ez az úr nem szeret bennünket. Fújjuk is ám hozzá kórusban, egy szívvel- lélekkel, torokszakadásig azt a nótát: »Ne szeress, ne szeress, ne szeress engemet!«

Egy körülmény itt azonban szeget ütött a fejünkbe, t. i. a tanítónőkről nem szól a krónika! No lám, minő szép lovagiassági és udvavias- sági tény ez! Ez csak dicséretet érdemel s díszére válik a krónikának. Csak azokat a szegény tanítónőket sajnáljuk, mert így most nem tudják, hányadán is vannak a krónikával és bizonyosan egész nap ezen törik a fejüket!