Evangélikus Népiskola, 1909
1909 / 1. szám - Az evang. népoktatás-ügynek egy közmunkása: Az 1848. XX. t.-c. és a tanítók
11 emelték, — a tanítói fizetések pedig ama kedvezmények teljes hiánya s az önkényüleg s lelketlen agyafúrtsággal teremtett u. n. tisztán tanítói, közös és kántori járandóságok által előidézett nyugdijügyi kényszerhelyzet folytán majdnem kivétel nélkül, mind magasan, értéken felül taxáltattak. Hogy ez igy van, nem kell bővebben részletezni. Csak egy rövid betekintés a congrua segélyben részesülők lisztájába, ahol a számok és összegek oly világosan beszélnek és a prot. tanítók e nemű viszonyaira, meggyőzhetnek bárkit, hogy a lelkészi és tanítói fizetése kiegészítése nem egyforma, hanem egymással teljesen ellentétes módon hajtatott végre és igy az arány felállítás a számokban kifejezett minimumokkal, hogy egyebet ne mondjunk, legalább is irreális. — Ugyan melyik tanító nem adná oda 1000 kor.-ját és nyerendő korpótlékait congruás papja fizetéséért ? ! Nem kis összeget szívesen rá is fizetne arra, csak legyen, aki a cserét álljal — Miként fog aztán alakulni a helyzet és ellátási arány a közel jövőben a lelkészek számára megígért államsegéllyel, ahoz már csakugyan nem kell bő kommentár. De tekintsünk egy másik lapra, a tanítók és az evang. lelkészek nyugdijügyi helyzetére. Amott az a brutálisan szívtelen és lelketlen nyugdijügyi elbánás, mely mig egyfelől azt a kevés tanítói javadalmat sem ismeri el alapnak, az özvegyeket ha ki nem dobja a világ piacára, ellenesetben csak éppen az éhenhalástól menti meg segélyével, az árváknak juttatott morzsákat már 16 éves korukban elvonva, ugyancsak siet azoknak nyakukba akasztani a koldus tarisznyát. — Pedig a tanítósággal már 33 éve gyüjtetik a nyujdijalap tökéjét, mely tőke (ha megvan ?) oly tekintélyes nagy összeg, hogy az igazság és humanizmus követelményét bizton megbirnatná ; [s annak dacára, hogy tételes törvény is kimondotta annak revisióját — aminek ideje is már régen elmúlt — még mindig nincs semmi megnyugtató intézkedés, csak a magas járulék fizetés. Emitt meg az ev. papságnak egy csapásra olyan nyugdijszabály- zata, amilyent csak kívánhattak, amilyent csak akarhattak maguknak, de amilyenről a közel múltban még álmodni sem mertek volna. Egy olyan nyugdijügyi ellátás, mely dolgozhatott előre-hátra, teljes összeggel szavatolhat a már elaggott lelkészeknek is; a humanizmus minden kívánalmával számolhatott, úgy hogy e tekintetben — ha után lehetne csinálni! — mintául szolgálhatna minden nyugdijügyi alkotásnak. Fizetés szerinti nyúgdijösszeg, de a minimum 2400 K., 50% özvegyi segély feltételektől mentesen, 250—300 K. az árváknak fejenként, 300 K. orvosi dij stb. És ez megtörténhetett mind az állam pénzéből, ez 1848. XX. t.-c. alapján nyújtott államsegélyből, aránylag igen kevés nyug- dijjárulék fizetése mellett. — Ugyan kinek javára és minő arányban billent a mérleg serpenyője a magyar állam jóvoltából?! De nemcsak ez! Tekinthet az a prot., az az ev. tanító jobbra- balra, előre-hátra, vagy a jövőbe, sorsa mindég mindenütt csak egy:
