Evangélikus Népiskola, 1908
1908 / 5. szám - Bándy Miklós: Pál apostol és Luther Márton
143 midőn velük akarok foglalkozni, midőn méltatni akarom őket. De erőt nyújt az a tudat, hogy a nagyok szellemi világába való behatolni akarás, gyarapítólag hat a lélekre s bíztatólag a szívre. Elmenni napkeletnek enyhe légkörébe s megkerasni azt ki első volt a nagyok között; bol>ongani nyugatnak lombdús erdeiben s iskoláinak, kolostorának termeiben, hogy megtaláljam annak mását, ki első volt a dicsők s legnagyobb a nagyok között! Végig menni a damaskusi utón, hogy a mennyei világosság fényétől körülvett, a keresztyénség szellemétől áthatott s újjászületett Pált megpillantsuk; felmenni az Ágoston rendűek zárdájába, hogy szemlélhassük dicső Lutherünk alakját, amint kis cellájában a szentirás olvasásába elmélyedve asztala mellett ül, — mindez nem könnyű feladat. Oly két egyénről van jelenleg szó, kik korszak alkotók voltak s így mindenekelőtt kötelességemnek tartom a kort ismertetni, melyben hőseink éltek és működtek. Pál korában a külső állapotok azt látszanak igazolni, hogy a különféle nemzetek egy egységes birodalomban testvérekként éltek egymásmelleit. Ezt az egységet, mely, mondom, csak látszat volt, — Rómának mindnekre kiterjedő politikai hatalma tartotta fent — A hatalmas Róma szárnyai alatt menedéket találtak pogányok, keresztyének, zsidók egyaránt; a nagyszerű pantheonban helyet foglaltak az összes bálvány isiének, melyeknek üres trónján egyedül s feltétlenül uralkodott egy új bálvány : a római császár, ö volt az úr a földön, szava parancs, tekintete engedelmességet követelő volt. Igaz ugyan, hogy Róma kebelében minden vallás nyugalmat élvezett, de épen nem volt nyugalom, mert senki sem volt tisztában vallásával. A magasabb körök nem hittek az uralkodó vallásban, a nép nem értette meg, s mindkettő kapkodott hol ide, hol oda, majd a varázslásokhoz, majd meg a bölcsészeti rendszerekhez. A míveltek körében a skepsis a legmagasabb fokra hágott, a nép pedig, mely az elvont bölcsészeti elvekkel megbarátkozni nem tudott, mivel nem értette azokat, — a hitetlenség útjára lépett. A társadalom mindkét osztálya pedig hitt az ismeretlen Istenben s erős volt a reménye, hogy felfogja azt találni. Innét van, hogy emlékoszlopot állítottak fel ezen fölirással: , Az ismelen Istennek !“ A zsidó nép mindig büszkeséggel hivatkozott arra, hogy ők Istennek választott népe s ez a tudat annyira szükkeblüekké avatta őket, hogy megvetettek mindenkit, ki más nemzetségből való volt. Eme szűkkeblű partikularistikus törekvésük némelyeket míg Jahvetól is elszakított és a bálványimádás undok bűnébe taszított. Azonban a pártoskodás viszályai a zsidó nemzetet is részekre bontotta, de bár egymástól elkülönítve, együttesen várták a megígért Messiást, ki őket hatalmasokká, mindenek fölött uralkodókká fogja tenni. Mikor azután a rég várt üdvözítő megjelent, ki nekik nem földi, hanem mennyei
