Evangélikus Népiskola, 1907

1907 / 4. szám - Tárca

123

lépett át az újkorba; de az átalakulás módjára nézve nincs még egy nép a magyarhoz fogható. A franciák lépése forradalmi lépés volt, a haragnak, szenvedélynek vulkanikus kitörése, mely az izzó gondolatnak és gyűlöletnek lávatüzével égette hamuvá a múltnak minden marad ványát, minden emlékét. Ellenben a mi átalakulásunk vér nélkül folyt le; tisztán, hófehéren, mint valami égi adomány, mint az ártatlanság báránya hajdan ott a betlehemi jászolban, úgy született meg a magyar szabadság. A mi Messiásun^.

Ámde Heródes, a zsarnok féltvén trónját, halálra kereste ismét a csecsemőt. Reánk küldötte Bécsből pusztító hordáit ; reánk úszitotta az alvilág minden fenevadát, minden fúriáját, hogy megölhesse azt az ártatlan kisdedet

És kitört a harc. Az önvédelmi harc. A szabadságharc.

Patakban omlott a vér a kegyetlen hatalmát féltő Heródes kívánságára s őrömére. De bosszúságára is, mert a Messiást : az Eszmét megölni csak nem sikerült néki mégsem. Százan és százan haltak meg, ezren és ezren hulltak el a csatatéren ; de az Eszme tovább élt még sírjaik fölött is.

Majd jött éjszakának idején — a konkoly hintő. Egyenetlenség viszálykodás ütötte föl tanyáját ez édes hazában. . . De ami még piritóbb szégyen, még fájóbb gyalázat reánk, hogy akadt Judás is önvéreink közölt. Árulására az északi jeges medvével szövetkezett két- fejű sas elfogta vérszopó martalócaival a Megváltót Getsemáné kertjében. Getsemáné . . . Magyarul úgy mondjuk, hogy — Világos.

Aztán a pribékhad keresztre feszítette újból az Üdvözítőt. Október hatodika volt a magyar nagypéntek, Arad pedig örökre a magyar Golgotha.

íme, szabadságharcunk lefolyása.

Csak nagy városokban vázoltam : hiesz e pár érintett momentum elégséges arra, hogy az egész szabaeságharcnak emléke felújuljon szivüukbnn. Annyira ismeretés mindnyájunk előtt az a dicsőségében lesújtó a szomorúságában is felemelő homéri küzdelem.

Pesttől Aradig nem messze az út 1848 március 12-ikétől 1849 október 6-ig nem hosszú az idő. Alig másfél év. De e másfél esztendőből az édes, feledhetetlen emlékeknek oly hosszú sorozata, másfelől pedig annyi kínos, fájó gondolat fűződik hozzá.

De elég is már az emlékezésből !

Hiszen március Idusa nem csak az emlékezés napja, hanem — amennyiben a múlt mellett másrészt a jövőnek szól — a reménynek az ünnepe is egyúttal.

Igen, a reményé. Ezáltal emelkedik voltaképen ünnepünk jelentőségének igazi magaslatára.

Emlékezet és remény igy fonja át egymást, igy szövődik egy fönséges harmóniába e napon. Mig amaz a múlthoz köt, addig ez a jövőhez fűz. Abban megtaláltuk mai ünneplésünknek az okát, emez