Evangélikus Népiskola, 1906
1906 / 2. szám - Csikós Gyula: A jelképes (mimikai) számolástanítás módszere a tanítás alsó fokán
53 valójuk van, a megszámlálandó dolgot a kiterjesztett ujjaikhoz helyezik el. Mikor még a számirás nem terjedt el a népek között annyira, mint mai napság, a szorzás műveletét is kézen végezték az emberek. A régi rómaiak az ujjakon ezrekre menő számokat tudta jelölni az egyes ízek segítségével. (Beke Manó dr. „A számtani oktatás fejlődése“.) Az ,Uránia“ népszerű tudományos folyóirat nemrég ismertette az úgynevezett cigány 1-szer 1-et, mely szerint az ujjak segítségével különböző szorzási műveleteket kiszámolhatunk. Az ujjakon való számoltatás ellen némelyek azt hozzák fel ellenvetésül, hogy a kis gyermek ujjaival még nem tud elég ügyesen elbánni s a számosási műveletek végzésére nem elég alkalmasak, mivel rajtuk a tényleges elvételt és hozzátételt bajos szemléltetni. Ami ezt illeti, tapasztalatból mondhatom, hogy a kellő kézügyességet a tanulók mihamarabb megszerzik; buzdítja, készteti őket erre a mimeléssel járó kedvtelő játékos kézmozgás. Ha a kéz nem is oly alkalmas a számmüveletek végrehajtására, mint pld. a golyók, bőven kárpótolja ezt a jelképes számolástanításnál az, — amit semmiféle úton-módon el nem érhetünk — hogy az egész osztály végzi a számműveletet s hozzá kenvvel, játszva; a tanulók figyelme a tárgy iránt állandóan éber ; a régi nyomasztó hangulat, unalom száműzve. Az eddigi rideg eszámolástanítást eleven, színes kép váltja fel. A gyermek mozgási vágyát, cselekvési hajlamát ennél a tantárgynál is kielégítjük, éléok képzeletét játszva foglalkoztatjuk. Ami pedig az eredményt illeti, minden dicséretet mellőzök s csak annyit mondok • azzal meg leszünk elégedve még a gyengébb tanulóknál is. Ezt a tapasztalat alapján mondhatom, mivel módszere n a gyakorlatban alakult ki. Felhozzák még a kézzel való számolás s általában a szemléltető alapon álló számolástanítás ellen azt is, hogy mankóvá lesz a túlzott szemlélet, melyet akkor sem tud nélkülözni a tanuló, ha már különben a maga lábán járhatna. Ezt a nézetet én nem osztom. Egyrészt, mert elégedjünk meg annyival is, ha a 6—7 éves kis tanuló másként nem hát szemléleti alapon képes a számtani feladatot megoldani; mert már ekkor tanúságot adott arról, hogy öntudatosan, gondolkodva járt el ami szerintem többet ér, mintha gépiesen, bevágás, beemlézés után minden értelem, gondolkodás nélkül azonnal megadja a tanuló a hozzá intézett kérdésre a feleletet. Másrészt: mert bizon nem jár az mankón, ki azt nélkülözheti. Mert az önérzet, a becsvágy, mely többé-kevésbbé mindenkiben s igy a gyermekben is megvan, nem engedi, hogy segélyhez folyamodjék akkor, mikor anélkül is ellehet. De a fonomimikai olvasástanítási módszernél is tapaztaljuk, hogy a tanulók a jelzést maguktól elhagyják, mikor ennek szükségét már nem érzik. A feladott Írásbeli számpéldák kiszámitásánál úgy az iskolában mint otthon, a gyengébbek különben is az ujjaikra vannak utalva. A jelképek a tanuló figyelmét a jelelő tanítóra irányítják, aki a jelképet kezével csak mutatja, de nem beszél s igy a tanulók kényte
