Evangélikus Népiskola, 1906

1906 / 2. szám - Zádor Endre: A siketnémákról

42

Az ő bűne a mi bűnünk, az ő vétke a mi fejünkre száll, minket vádol, mert mi hallók voltunk azok, akik nem segítettünk rajta, akik megfeledkeztünk róla s nem tettük lehetővé, hogy kenyerét becsületes munkával megkereshesse.

Megesik az is, hogy a tanulatlan siketnéma gyikosrágra vetemedik. Az ily bűntényeknek törvényszéki tárgyalásánál azonban kivétel nélkül az derül ki, hogy az iskolába nem járt s tetteiért felelősségre sem vonható tudatlan siketnéma csak vak eszköze volt egy lelketlen épérzékü embernek, csak végrehajtója egy gonosz ember aljas tervének és parancsának.

Valahányszor tehát egy ilyen tanulatlan siketnéma gyilkol, mindannyiszor szükkeblüségünknek esik áldozatul egy embertársunk.

Szükkeblüek voltunk akkor, mikor a tankötelezettséget kimondó törvény megalkotásánál a siketnémákról teljesen megfeledkeztünk ; szükkeblüek vagyunk ma is, mikor a kulturális célokra kivetett köz- ségi és hitközségi adót tisztán a halló gyermekek iskoláztatására fordítjuk, a siketnémáknak pedig semmit sem juttatunk belőle.

Pedig a siketnémákra érdemes pénzt költeni. Hogy a reájuk fordított pénz nem kidobott pénz, azt az iskoláinkból kikerült és ipart tanult felnőtt siketnémáink fényesen igazolják, akik tisztességesen élő, becsületes munkával foglalkozó, kenyérkereső és adófizető polgárai a hazának.

Ne sajnáljuk hát az anyagi áldozatokat a siketnémáktól. Ne engedjük, hogy továbbra is tétlenül pihenjen annyi munkabíró kar.

Mentsünk meg minél több siketnémát a hazának.

Tegyük igaz emberekké állati életre kárhoztatott véreinket!

Most pedig áttérek a siketnémák hangfejlesztésének, kiejtési oktatásának az ismertetésére. Röviden meg akarom magyarázni, hogy mikép tanúi meg a siketnénra beszélni. Ez a kérdés igen érdekli a laikust, mert el sem tudja képzelni, hogy a hangot, a beszédet hallás nélkül utánozni lehessen.

Sokan azt gondolják, hogy a siketnémák az intézetben visszanyerik hallásukat s hogy mi nemcsak beszélni, hanem énekelni is tanítjuk őket.

Sajnos, nem úgy van. Mi hallást senkinek sem adhatúnk. Mi legfeljebb annyit tehetünk, hogy speciális hallási gyakorlatokkal kissé fokozzuk azt a csekély hallást, mit a végzet egyik-másik növendékünknek még meghagyott, de annál többet jelenlegi tudásunkkal és pedagógiai eszközeinkkel nem tehetünk. Mi tehát nem a siketség ellen küzdünk — ami különben eddig az orvosi tudomány részéről is hasztalannak bizouyúlt — hanem csak a némaság ellen. És a küzdelmünknek van is sikere. Mi megtanítjuk a siketnémát beszélni, de nem a rendes, nem a természetes, hanem mesterséges úton.

Az épérzékü gyermek hallás útján, vagyis a beszédnek a hallás segélyével való utánzása által tanulja meg a nyelvet. Ez tehát a beszédtanulás rendes és természetes, hanem mesterséges úton.