Evangélikus Népiskola, 1906

1906 / 6-7. szám - Tárca

194

tanácsadója, a Hradsinban jó lelket igyekszik támasztani a magyarok iránt. De érces hangját is elfojtja az őrület lármája: »Pusztulni kell az eretneknek és veszni a magyarok gőgjének!« A dárdák mind sűrűbben repülnek, az űj Magyarország alapjait megépítő protestánsokat mind kegyetlenebből ostorozzák, fojtogatják. A hü tanácsadót — salát szavai szerint — »erővel, 0 felsége ágyúival és éles kardjával kergetik el 0 felsége hűsége mellől.«

Mózes midőn látja, hogy emberi szavával és erejével nem tud segíteni népén, a pusztába vonul és a Horeb hegyén megjelenik néki az, ki űröktől fogva van, a szenvedő népeknek hatalmas Istene; látja a csipkebokrot, mely haragos lánggal ég, de meg nem emésztetik, mert az Úr jelen van a csipkebokornak lobogó lángjában. — Bicskay csalódott sziviel, búlánatos lélekkel, a »németlelkilség« vádjától üldözötten visszavonul birtokára. Erős kezével megtámasztja gondterhelt fejét és gondolkodik Embi ri még a gondolat, az ügyesen számitó diplomata hintapolitikája, mellyel a németet a török ellen, a törököt a német ellen használja fel. De ez sem tarthat sokáig, mert mindegyik a nemzet testén gázol keresztül.

Midőn a dárda a 22-ik cikkel a vallásszabadságot s a nemzet alkotmányát egyszerre teljesen átszúrta s közvetlen közelében fellobban a láng, már nem számit és nem gondolkodik; csak egy hivó szózatot hall: »Menj el a te néped szabaditására! c Nem néz körül, van-e serege, a lángban csak egyet lát, a seregeknek Urát s felkel e szóval: »Erős várunk nékünk az Isten!* Maga Írja harci diadalai közt: »Az Úr Istentől — majd ugyan kedvein ellen, úgy mint ki elégtelenségemet ismerém — szólittattam és vonattam erre« és ott ragyog a vallásszabadságért s nemzeti önállóságért kibontott zászlókon a jelszó: »Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk!«

Midőn Mózes elment, hogy népét kivezesse, az Úr angyalokat küldött Egyiptom földére, a halál öldöklő angyalait, akik a rabságban sínylődő nép szabadságának váltak küldötteivé. »Bocskay angyalai«*; a hajdúk levének. Egy szót hallanak csak, de ez oly bűbájosán hangzik, hogy búbánatuk szikrájából fellobban a szabadság lángja. »A csavargó, lézengő, fosztogató szegény legényekből szabadságharcosok, nemzeti hősök váltak. < Midőn a történetiró könyvében e helyhez ér, meleg érzés, költői lendület csap át tollába s igy ir: »Bocskayt nem hijaba nevezték később a magyarok Mózesének. Friss forrást, a legnemesebb érzelmek tiszta vizét fakasztotta fel a kőkemény hajdú szivében.«**) Édes apát nyertek uruk s vezérükben,

*) így nevezték a hajdúk magukat.

**) L. Aesády Ignác „Magyarország három részre oszlásának története“ 558. lap. Szilágyi S. ,,A magyar nemzet története“ V. kötet,