Evangélikus Népiskola, 1906
1906 / 1. szám - Bándy János: Orgona-avatás Bezin
11 tek közelről és távolból a rokonok, jóbarátok, hittestvérek, — megjelenvén arra a szíves evangéliomi hivásra ; „jöjjetek el és 'örvendezzetek velem!" És vájjon mi az az esemény, mely ennyi együttérző szivet ösz- szehozott és ünnepi hangulatra indít? Nem világra szóló; — de egyszerűségében is fontos és felemelő — mert ma az emberi ész egy csodálatos alkotását, egy orgonát akarunk szent hivatásának átadni, evang. egyházunk egyszerű szertartása szerint Isten igéjével megáldani és megszentelni. Égy egyszerű hangszer ez keresztyén hívek és mégis nagy a jelentősége, mert mikor Istent akarjuk imádni, lelkünk előtt egy csodálatos világot, a hangnak világát tárja fel annak bűvös-bájos zengésével. A hang az egy hűséges utitársutik nekünk kér. testvéreim, mely elkísér bennünket bölcsőnktől a koporsóig. És mennyi örömet és fájdalmat, mennyi lelkesedést és aggódó félelmet, mennyi szeretetet és felkorbácsolt szenvedélyt, haragot tud az lelkűnkben támasztani ! . . . Mikor az a kis gyermek öntudatlanúl szendereg bölcsőjében, s valami fájdalomra, vagy rossz álomra felzokog ; csak az ő édes anyjának kell föléje hajolni s annak ismerős, szelíd hatigjára elsimulnak arcán a fájdalom vonásai s az altató dalra elaluszik ismét szépen, csendesen. Mikor ifjúságunk gondtalan idején gyermekjátékaink mellett, vagy ifjú barátok körében, az öröm túlcsapongott szivünkben, akkor egy vidám dalban fejeztük ki mind azt az örömöt, boldogságot, reményt, mit nekünk akkor az élet adott! Avagy midőn ti kér. testvéreim! nehéz munkában hordoztátok a napnak terhét és hívségét s mikor már-már a test és a lélek lankadni kezdett, nemde, ha megcsendült valakinek ajkán egy vidám dal, mindjárt vigabban pengett a kasza, gyorsabban jártak a dolgos ke/.ek ! Avagy mikor rekkenő nyári hőségben elsötétül hirtelen az ég s a menydörgés távoli moraja mind közelebb és közelebb hallszik, villám hasítja végig a sötét felhőket, szélvész támad, mely zúgva tördeli a fáknak lombjait s mintha az ég és föld egybeszakadni akarna, megdörögve zúdul egyik villám a másikra ; — erre a zűrzavaros égzengésre az oktalan állatok is reszketve húzódnak össze, az ember pedig semmiségének érzetében így fohászkodik remegő ajakkal í „Uram tarts meg minket, mert elveszünk!“ Hát arra emlékeztek-e, hogy ennek az árva magyar nemzetnek történetében volt egy csodálatos korszak . . . a kuruc idő, mikor nagy Rákóczy fejedelmünk szavára seregesen tódult a magyar a szabadságnak szent lobogója alá!? És mikor megszólalt a tárogatónak lelkesítő hangja, mint a szélvész szállottak a hősök harcba s mentek előre a halálba. És mikor az árulás kiütötte kezükből a kardot s a bujdosó kurucok lábanyomát hóval fedte be a tél, .... akkor ismét a tárogatónak édes bús hangja volt a honfibánat enyhítője, a honszerelem élesztgetöje ... És végül, mikor leáldozik életünk napja és mi koporsóba vetjük a mi ágyunkat . . . akkor a harangoknak bánatos hangja kisér el oda a temetőbe s a gyászének megható dallamai mellett hántolják el a koporsónkat 1
